Hazaérve nagyon fáradtnak éreztem magam, és mivel Jenny azt mondta, hogy nyugodtan dőljek le... hát nem ellenkeztem. Elköszöntem Brian-től, aki készségesen felajánlotta, hogy itt marad, és majd ő ellesz Jennyvel. Hát mit is mondjak. Végül is felnőtt emberek, ők tudják mi jó nekik, és amúgy sem volt energiám ezen rágódni. Felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Nem voltam képes gondolkodni, és ez most nagyon is jól jött, nem sokkal később el is aludtam... Reggel hat óra volt, mikor felébredtem, elmentem lezuhanyozni, és úgy éreztem kialudtam magam, bár ez a kedvemen mit sem javított. Ezután lementem reggelizni, de Jenny már a konyhában sürgött-forgott.
- Jó reggelt! - köszöntött vidáman, de valahogy most ez sem tudott feldobni. - Kialudtad magad?
- Neked is! És jelentem igen: kialudtam magam. - mondtam egyhangúan, de egyszerűen nem voltam képes még a színlelés legkisebb formájára sem. - Szerinted hívhatom a kórházat már most? - tettem fel kérdésem, s kis csalódottságot véltem felfedezni arcán, de nem adta fel.
- Előbb reggelizzünk! Ülj le, mindjárt kész! - trillázta.
- Hát jó, azt hiszem, igazad van. - pár perc múlva valami undorító kenyeret tett le elém. Arcom láttán magyarázni kezdett.
- Olasz pirítós, nagyon finom! Legalább kóstold meg! Tudom nem valami gusztusos, de annál finomabb, és táplálóbb!
- Persze-persze! - erről rögtön Jacob jutott az eszembe. Ő mondogatta mindig, és ismét a fájdalom kerített hatalmába. Az étvágyam elment, de muszáj volt ennem, végül is egy próbát megér. Beleharaptam, és elégedetten nyugtáztam, hogy Jenny igazat mondott, ízlett. Gyorsan megettem egy szeletet, és jóllakva előhúztam mobilom, és tárcsáztam. Csak annyit mondtak, hogy apa állapota kielégítő, készen vannak a vizsgálatok, és további felvilágosítást a doktor úrtól kell kérnem személyesen. Úgyis azt terveztem, hogy mostantól mindennap meglátogatom aput, szóval végül is mindegy.
- Hogy van? - kérdezte óvatosan Jenny.
- Stagnál. Szóval ez még mindig jobb, mintha az állapota rosszabbodna. Bemegyek hozzá, te jössz?
- Igen, mindenképp! Mikor szeretnél menni?
- Azt mondták, hogy mivel az intenzíven van, ezért délután kettőtől ötig van látogatási idő. Egyszerre csak két személy mehet be hozzá, és mindössze 5 percre. Úgyhogy szerintem menjünk oda körülbelül háromra, remélem a doki is bent lesz. - magyaráztam neki.
- Oké. Akkor van időm elintézni még pár dolgot.
- Mit?
- Azzal ne foglalkozz. Lényegtelen apróságok. - mondta, de nem hittem neki. Nem volt kedvem nyúzni az igazság miatt, így felmentem a szobámba. Elővettem a lap-topom, s átböngésztem az e-mailjeim, semmi extra. Csörögni kezdett a telefonom, és a kijelzőre pillantva nagyon meglepődtem: Collin hívott. Féltem, hiszen az utolsó találkozásunk, mondjuk úgy nem volt valami fényes. Bár volt egy olyan érzésem, hogy inkább Tess az ok, amiért hív, s megérdemeltem, hogy a földbe döngöljön.
- Szia Collin! - szóltam bele ridegen a telefonba, nem akartam bármiféle érzelmet is mutatni.
- Szia Melody! Nem kertelek, rögtön a közepébe vágok, és kérlek hallgass végig! - nos ez igazán meglepett. Hangja dühvel teli, s kíváncsi lettem mit akar, hiszen mióta átváltozott előttem, nem beszéltünk. Nem értettem.
- Oké, megpróbálom.
- Ugye tudod, hogy nagyon megbántottad Tess-t, ezzel az „én többre vágyom” dumával?! Lehet, hogy ő bevette, de én nem, és ne is próbálj hazudni, mert átlátok rajtad. És tudnod kell, hogy Jake állatira kiborult, hogy elmentél! - ismét a fájdalom járt át, de pontosan tudtam, hogy így lesz a legjobb. - Nem teheted ezt vele! Ha látnád hogy néz ki! Gyere vissza! - na ez most teljesen letaglózott. Jake-et említi, de vajon honnan tudhatta, hogy rájöttem mindenre?! Hát persze, Emily. De ezek szerint Tess-nek nem mondtak semmit látogatásomról, viszont a falka tagjai tudják. Most már végképp elveszítettem a fonalat.
- Én nem megyek vissza! - mondtam ugyanolyan kemény hangon, s közben minden porcikám remegett, de nem hagytam, hogy sírni kezdjek. - Jobb ez így mindenkinek, hidd el. Jake Bella mellett van, és ez így jó.
- Nem fogtad fel, hogy ő téged szeret?! Illetve annál ez sokkal több! - kiabálta a telefonba. Nem azért van Bellával, mert.. - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Nézd, ő már döntött, és én is. Ezen többet nem vitatkozom, és kérlek hagyj békén.
- De...
- Semmi de!
- Akkor azt hiszem nincs több mondani valóm, szia! - azzal letette. A fájdalom erősebb volt, mint valaha, de éreztem megérdemlem ezt, s hagytam, hogy egész testemet átjárja. Szerettem Jacob-ot, de sokkal jobb lesz neki nélkülem. Bella annyiszor megbántotta őt, de Jake mégis mellette áll, és nem hagyja magára, még mindig szereti őt, s esélyt kell hagynom neki a választásra. Lefeküdtem az ágyamra és a fájdalom kegyetlenül hasított mellkasomba, de sírni nem tudtam, s ezen nagyon meglepődtem, még ha jó érzéssel is töltött el a tudat, hogy sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy legalább a külvilág felé ne mutassak semmit. Ekkor ismét Carlisle szavai jutottak eszembe, illetve az erről való következtetéseim. Baj lehet abból, ha egy kívülálló tudomást szerez a világukról, már ha az történetesen nem egy lenyomat. Mert az vagyok, de az elszakadásom számít vajon valamit? Hiszen eddig úgy tudták, az egy örök-életre szóló kapocs, s mikor erről hallottam, reménykedtem benne, hogy ez így van. A legendák téveszmék, melyekre rá lehet cáfolni. Végül is, egy történetben sem esett szó női vérfarkasról, és Leah kétségkívül az. Nem tudom pontosan mi a helyzet, de ha úgy alakul, nem fogok tiltakozni a halál ellen. Én nem akartam tudni erről a világról, mégis rákényszerültem. Úgy látszik ennél még bolondnak lenni is jobb, hiszen tudatlanságukból fakadóan állandóan boldogok. Ekkor kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be! - kiáltottam.
- Ugye nem ébresztettelek fel? - kérdezte Jenny.
- Nem, csak gondolkoztam.
- Értem, beszélni szeretnék veled. Nehéz most mindkettőnknek, de van néhány dolog, amiről tudnod kell, ha netán... - nem fejezte be, de tudtam mire gondol. Fájt a tény, hogy bármikor elveszíthetem apát, de még ha nem is akartam beismerni, erre nagyobb esély volt, mint a túlélésére. Megköszörültem a torkomat, és kicsit megkönnyítve dolgát, válaszoltam.
- Igen, szerintem is van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk, arra az esetre, ha apu meghal. - nehéz volt a szavakat kiejteni, de szegény Jenny így is sokat segít, nem akartam, hogy még én is teljesen a nyakába zuhanjak.
- Akkor belekezdek: Anthony mondta, hogy Tomnak van végrendelete, de olyan személyeket említ benne, akiket te nem ismersz, illetve nem emlékezhetsz rájuk. - kérdőn néztem rá, így folytatta. - Nem véletlenül költöztem La Push-ba, hiszen a munkám miatt ésszerűbb, és kényelmesebb is lett volna Seattle-t választani. Éltek ott rokonaink, de mióta Grace, vagyis anyukád meghalt, azóta teljesen megszűnt velük a kapcsolatotok, és végül ők is elköltöztek, azóta én sem hallottam róluk. Szóval édesapád a végrendeletéből -anyukád kérésére- őket sem hagyta ki. – szóval ismeretlen ismerősök. Hát ez már csak tetőzi a dolgokat, de vajon miért nem lepődök meg ezen?!
- Értem. De egyáltalán találkoztam én már velük?
- Még egészen kicsi voltál, amikor az egyik nyáron meglátogattátok őket, kép is készült, bár fogalmam sincs, hogy merre lehetnek.
- Jól van, de ez miben érint engem?
- Pontosan még én sem tudom, de Anthony megkért, hogy szóljak róla. De én most megyek, és akkor háromra megyünk.
- Úgy van. – mondtam még, de már ki is ment. Valahogy nem érdekeltek az „új” rokonok, még mindig Carlisle és a legendák körül forgott az agyam. Valamire nem jöttem rá, és ez zavart. Mindegy, most apura kell koncentrálnom, mondogattam magamban. Magam elé vettem a lap-topom, és keresgélni kezdtem, az agyvérzéssel kapcsolatban. Sok tanulmányt, és kísérletet elolvastam, de egyik sem volt túl biztató. Fájt, hogy elveszíthetem apámat, még ha bizonyos értelemben ez már meg is történt. Mindenképpen beszélnem kell az orvossal, és átfutott az agyamon, hogy Carlisle is doki, esetleg az ő véleményét is kikérhetném ezzel kapcsolatban. Nem! Ez egy hülye ötlet! Hogy lehetek ekkora idióta, hogy ez megfordult a fejemben? Nekik most ott van Bella, rajta kell segíteni, és különben is, valami azt súgta, hogy nem bízhatok meg benne. Kezdek megőrülni! Saját magammal vitatkozom! Nagyszerű! Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és azon kezdtem el agyalni, hogy mi lesz, ha esetleg apu hazajön? Mellette van a helyem kétség kívül, de akkor egész nap itthon kell lennem. Igaz, a tanulás megoldható, hiszen eddig is magántanuló voltam, ez nem gond. De mi lesz a céggel? Bár ahogy sejtettem, erről már apu gondoskodott, hiszen tudta, hogy én soha nem fogom átvenni az irányítását. Esetleg Jenny, vagy valaki az új rokonok közül… Elszundítottam, és mikor felébredtem már majdnem három óra volt, így lerohantam, és megkerestem Jennyt, aki éppen telefonált. Elindultunk a kórházba, majd mikor beértünk rögtön az orvost kerestük, és sikerrel jártunk, bent volt. Magyarázni kezdett, de én már az első mondat után nem tudtam követni őt. Teljesen lebénult, mindenféle kommunikációra képtelen, mondhatni egy élőhalott, persze egy kicsit átvitt értelemben, és maximum egy évet adtak neki. Tények, melyek teljesen kétségbe ejtettek. A fájdalom, mely újult erővel hasított először mellkasomba, majd járta át egész testem, teljesen lebénított, és legszívesebben meghaltam volna. Hallottam, ahogy Jenny halkan sírdogál, de nekem egy könnycsepp sem jött ki szememből, pedig a fájdalom miatt szédülni kezdtem, s nem sokkal később minden elsötétült előttem… Magamhoz térve egy ágyon feküdtem, Jenny hangját hallottam meg először. Mást nem akartam most, csak aput látni, így felálltam, és ki akartam menni, de a doki elém állt.
- Jobb lenne, ha most inkább pihenne egy kicsit hölgyem!
- Hagyjon! Látni akarom az apámat! – jelentettem ki határozottan, hangom fásultan csengett, mire félreállt, s Jennyvel együtt bekísért apuhoz. Közben elmondta, hogy mostmár „magánál” van, de mint mondta, magatehetetlenül fekszik.
Bementünk a szobába, és a szemébe nézve rögtön tudtam, hogy ő még mindig az én apukám, és az élőhalott nem jó kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy rabul ejtette a saját teste. Mellette akartam lenni, és amennyire csak lehet, boldoggá tenni hátra lévő élete minden percét, s a remény melyet tegnap Jennyék biztatása adott, amilyen gyorsan jött, tova is szállt…
- Jó reggelt! - köszöntött vidáman, de valahogy most ez sem tudott feldobni. - Kialudtad magad?
- Neked is! És jelentem igen: kialudtam magam. - mondtam egyhangúan, de egyszerűen nem voltam képes még a színlelés legkisebb formájára sem. - Szerinted hívhatom a kórházat már most? - tettem fel kérdésem, s kis csalódottságot véltem felfedezni arcán, de nem adta fel.
- Előbb reggelizzünk! Ülj le, mindjárt kész! - trillázta.
- Hát jó, azt hiszem, igazad van. - pár perc múlva valami undorító kenyeret tett le elém. Arcom láttán magyarázni kezdett.
- Olasz pirítós, nagyon finom! Legalább kóstold meg! Tudom nem valami gusztusos, de annál finomabb, és táplálóbb!
- Persze-persze! - erről rögtön Jacob jutott az eszembe. Ő mondogatta mindig, és ismét a fájdalom kerített hatalmába. Az étvágyam elment, de muszáj volt ennem, végül is egy próbát megér. Beleharaptam, és elégedetten nyugtáztam, hogy Jenny igazat mondott, ízlett. Gyorsan megettem egy szeletet, és jóllakva előhúztam mobilom, és tárcsáztam. Csak annyit mondtak, hogy apa állapota kielégítő, készen vannak a vizsgálatok, és további felvilágosítást a doktor úrtól kell kérnem személyesen. Úgyis azt terveztem, hogy mostantól mindennap meglátogatom aput, szóval végül is mindegy.
- Hogy van? - kérdezte óvatosan Jenny.
- Stagnál. Szóval ez még mindig jobb, mintha az állapota rosszabbodna. Bemegyek hozzá, te jössz?
- Igen, mindenképp! Mikor szeretnél menni?
- Azt mondták, hogy mivel az intenzíven van, ezért délután kettőtől ötig van látogatási idő. Egyszerre csak két személy mehet be hozzá, és mindössze 5 percre. Úgyhogy szerintem menjünk oda körülbelül háromra, remélem a doki is bent lesz. - magyaráztam neki.
- Oké. Akkor van időm elintézni még pár dolgot.
- Mit?
- Azzal ne foglalkozz. Lényegtelen apróságok. - mondta, de nem hittem neki. Nem volt kedvem nyúzni az igazság miatt, így felmentem a szobámba. Elővettem a lap-topom, s átböngésztem az e-mailjeim, semmi extra. Csörögni kezdett a telefonom, és a kijelzőre pillantva nagyon meglepődtem: Collin hívott. Féltem, hiszen az utolsó találkozásunk, mondjuk úgy nem volt valami fényes. Bár volt egy olyan érzésem, hogy inkább Tess az ok, amiért hív, s megérdemeltem, hogy a földbe döngöljön.
- Szia Collin! - szóltam bele ridegen a telefonba, nem akartam bármiféle érzelmet is mutatni.
- Szia Melody! Nem kertelek, rögtön a közepébe vágok, és kérlek hallgass végig! - nos ez igazán meglepett. Hangja dühvel teli, s kíváncsi lettem mit akar, hiszen mióta átváltozott előttem, nem beszéltünk. Nem értettem.
- Oké, megpróbálom.
- Ugye tudod, hogy nagyon megbántottad Tess-t, ezzel az „én többre vágyom” dumával?! Lehet, hogy ő bevette, de én nem, és ne is próbálj hazudni, mert átlátok rajtad. És tudnod kell, hogy Jake állatira kiborult, hogy elmentél! - ismét a fájdalom járt át, de pontosan tudtam, hogy így lesz a legjobb. - Nem teheted ezt vele! Ha látnád hogy néz ki! Gyere vissza! - na ez most teljesen letaglózott. Jake-et említi, de vajon honnan tudhatta, hogy rájöttem mindenre?! Hát persze, Emily. De ezek szerint Tess-nek nem mondtak semmit látogatásomról, viszont a falka tagjai tudják. Most már végképp elveszítettem a fonalat.
- Én nem megyek vissza! - mondtam ugyanolyan kemény hangon, s közben minden porcikám remegett, de nem hagytam, hogy sírni kezdjek. - Jobb ez így mindenkinek, hidd el. Jake Bella mellett van, és ez így jó.
- Nem fogtad fel, hogy ő téged szeret?! Illetve annál ez sokkal több! - kiabálta a telefonba. Nem azért van Bellával, mert.. - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Nézd, ő már döntött, és én is. Ezen többet nem vitatkozom, és kérlek hagyj békén.
- De...
- Semmi de!
- Akkor azt hiszem nincs több mondani valóm, szia! - azzal letette. A fájdalom erősebb volt, mint valaha, de éreztem megérdemlem ezt, s hagytam, hogy egész testemet átjárja. Szerettem Jacob-ot, de sokkal jobb lesz neki nélkülem. Bella annyiszor megbántotta őt, de Jake mégis mellette áll, és nem hagyja magára, még mindig szereti őt, s esélyt kell hagynom neki a választásra. Lefeküdtem az ágyamra és a fájdalom kegyetlenül hasított mellkasomba, de sírni nem tudtam, s ezen nagyon meglepődtem, még ha jó érzéssel is töltött el a tudat, hogy sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy legalább a külvilág felé ne mutassak semmit. Ekkor ismét Carlisle szavai jutottak eszembe, illetve az erről való következtetéseim. Baj lehet abból, ha egy kívülálló tudomást szerez a világukról, már ha az történetesen nem egy lenyomat. Mert az vagyok, de az elszakadásom számít vajon valamit? Hiszen eddig úgy tudták, az egy örök-életre szóló kapocs, s mikor erről hallottam, reménykedtem benne, hogy ez így van. A legendák téveszmék, melyekre rá lehet cáfolni. Végül is, egy történetben sem esett szó női vérfarkasról, és Leah kétségkívül az. Nem tudom pontosan mi a helyzet, de ha úgy alakul, nem fogok tiltakozni a halál ellen. Én nem akartam tudni erről a világról, mégis rákényszerültem. Úgy látszik ennél még bolondnak lenni is jobb, hiszen tudatlanságukból fakadóan állandóan boldogok. Ekkor kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be! - kiáltottam.
- Ugye nem ébresztettelek fel? - kérdezte Jenny.
- Nem, csak gondolkoztam.
- Értem, beszélni szeretnék veled. Nehéz most mindkettőnknek, de van néhány dolog, amiről tudnod kell, ha netán... - nem fejezte be, de tudtam mire gondol. Fájt a tény, hogy bármikor elveszíthetem apát, de még ha nem is akartam beismerni, erre nagyobb esély volt, mint a túlélésére. Megköszörültem a torkomat, és kicsit megkönnyítve dolgát, válaszoltam.
- Igen, szerintem is van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk, arra az esetre, ha apu meghal. - nehéz volt a szavakat kiejteni, de szegény Jenny így is sokat segít, nem akartam, hogy még én is teljesen a nyakába zuhanjak.
- Akkor belekezdek: Anthony mondta, hogy Tomnak van végrendelete, de olyan személyeket említ benne, akiket te nem ismersz, illetve nem emlékezhetsz rájuk. - kérdőn néztem rá, így folytatta. - Nem véletlenül költöztem La Push-ba, hiszen a munkám miatt ésszerűbb, és kényelmesebb is lett volna Seattle-t választani. Éltek ott rokonaink, de mióta Grace, vagyis anyukád meghalt, azóta teljesen megszűnt velük a kapcsolatotok, és végül ők is elköltöztek, azóta én sem hallottam róluk. Szóval édesapád a végrendeletéből -anyukád kérésére- őket sem hagyta ki. – szóval ismeretlen ismerősök. Hát ez már csak tetőzi a dolgokat, de vajon miért nem lepődök meg ezen?!
- Értem. De egyáltalán találkoztam én már velük?
- Még egészen kicsi voltál, amikor az egyik nyáron meglátogattátok őket, kép is készült, bár fogalmam sincs, hogy merre lehetnek.
- Jól van, de ez miben érint engem?
- Pontosan még én sem tudom, de Anthony megkért, hogy szóljak róla. De én most megyek, és akkor háromra megyünk.
- Úgy van. – mondtam még, de már ki is ment. Valahogy nem érdekeltek az „új” rokonok, még mindig Carlisle és a legendák körül forgott az agyam. Valamire nem jöttem rá, és ez zavart. Mindegy, most apura kell koncentrálnom, mondogattam magamban. Magam elé vettem a lap-topom, és keresgélni kezdtem, az agyvérzéssel kapcsolatban. Sok tanulmányt, és kísérletet elolvastam, de egyik sem volt túl biztató. Fájt, hogy elveszíthetem apámat, még ha bizonyos értelemben ez már meg is történt. Mindenképpen beszélnem kell az orvossal, és átfutott az agyamon, hogy Carlisle is doki, esetleg az ő véleményét is kikérhetném ezzel kapcsolatban. Nem! Ez egy hülye ötlet! Hogy lehetek ekkora idióta, hogy ez megfordult a fejemben? Nekik most ott van Bella, rajta kell segíteni, és különben is, valami azt súgta, hogy nem bízhatok meg benne. Kezdek megőrülni! Saját magammal vitatkozom! Nagyszerű! Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és azon kezdtem el agyalni, hogy mi lesz, ha esetleg apu hazajön? Mellette van a helyem kétség kívül, de akkor egész nap itthon kell lennem. Igaz, a tanulás megoldható, hiszen eddig is magántanuló voltam, ez nem gond. De mi lesz a céggel? Bár ahogy sejtettem, erről már apu gondoskodott, hiszen tudta, hogy én soha nem fogom átvenni az irányítását. Esetleg Jenny, vagy valaki az új rokonok közül… Elszundítottam, és mikor felébredtem már majdnem három óra volt, így lerohantam, és megkerestem Jennyt, aki éppen telefonált. Elindultunk a kórházba, majd mikor beértünk rögtön az orvost kerestük, és sikerrel jártunk, bent volt. Magyarázni kezdett, de én már az első mondat után nem tudtam követni őt. Teljesen lebénult, mindenféle kommunikációra képtelen, mondhatni egy élőhalott, persze egy kicsit átvitt értelemben, és maximum egy évet adtak neki. Tények, melyek teljesen kétségbe ejtettek. A fájdalom, mely újult erővel hasított először mellkasomba, majd járta át egész testem, teljesen lebénított, és legszívesebben meghaltam volna. Hallottam, ahogy Jenny halkan sírdogál, de nekem egy könnycsepp sem jött ki szememből, pedig a fájdalom miatt szédülni kezdtem, s nem sokkal később minden elsötétült előttem… Magamhoz térve egy ágyon feküdtem, Jenny hangját hallottam meg először. Mást nem akartam most, csak aput látni, így felálltam, és ki akartam menni, de a doki elém állt.
- Jobb lenne, ha most inkább pihenne egy kicsit hölgyem!
- Hagyjon! Látni akarom az apámat! – jelentettem ki határozottan, hangom fásultan csengett, mire félreállt, s Jennyvel együtt bekísért apuhoz. Közben elmondta, hogy mostmár „magánál” van, de mint mondta, magatehetetlenül fekszik.
Bementünk a szobába, és a szemébe nézve rögtön tudtam, hogy ő még mindig az én apukám, és az élőhalott nem jó kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy rabul ejtette a saját teste. Mellette akartam lenni, és amennyire csak lehet, boldoggá tenni hátra lévő élete minden percét, s a remény melyet tegnap Jennyék biztatása adott, amilyen gyorsan jött, tova is szállt…
Szia:)
VálaszTörlésFantasztikus lett ez a rész:)
Szomorú, hogy már nincs sok hátra az apukájának,át tudom érzeni a fájadlmát:(
Remélem hamarosan rendben lesz Melody, igaz nem csodálom, hogy ilyen, nehéz időszakon megy keresztül.
Nagyon várom már a következő részt:)
Siess!!!És nagyon köszönöm, én mint olvasó, hogy éjjel is gondolsz ránk:)
Puszii: Lana
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm a szép szavakat, de most sok dolgom van, így sajnos csak este és éjjel marad időm írni, nem tudom mikor hozom a következő részt, amennyire csak tudok sietek vele!
Pussz: Devil