7. fejezet

Csak egy sötét alakot láttam, nagyon megijedtem, így gyorsan felkapcsoltam a lámpát. Számomra ismeretlen valakivel találtam szemben magam. Szemei sárgák voltak, haja szőke. Csak álltam ott némán, majd végül megszólalt.
- Szia! Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem ez volt a szándékom.  Hadd mutatkozzam be: Carlisle Cullen vagyok! Örvendek!– odasétáltam, és bemutatkoztam:
- Melody Stewart.
- Megkérdezhetem, hogy Jacob hol van? Az ajtó nyitva volt, így remélem nem bánod, hogy bejöttem. Úgy gondolom, már egy ideje itt lehet nálad, szóval ezért…
- Sajnos nem tudok segíteni. – mondtam, s kezdtem megnyugodni.
- Esetleg megvárhatnám?
- Természetesen! Foglaljon helyet! Kér valamit? Jajj, de buta vagyok, hogy is kérne! – kaptam észbe, s kis meglepődöttséget véltem felfedezni látogatóm arcán, de gyorsan rendezte arcvonásait.
- Öhm, tegezz nyugodtan! – mondta, s kíváncsian tekintett rám. Megvárta, míg leülök, majd ő is így tett. Nem tudtam mit mondjak, hiszen nem ismertem őt, nem tudtam mit mondhatok neki.
- Remélem, nem veszed tolakodásnak, de megkérdezhetem, hogy te Jake, ümm, párja vagy? – kérdezte óvatosan, és értettem mire akar célozni. Ezen egy kicsit nevettem magamban. Húzzam tovább a dolgot, vagy inkább adjak egyenes választ rejtett célzására? Utóbbi mellett döntöttem:
- Nem szó sincs ilyesmiről, nem Jake lenyomata vagyok. – ezen kicsit töprengett majd ismét kérdezett.
- Akkor te tisztában vagy mindennel ugyebár. – inkább kijelentette, mint kérdezte. – De akkor, hogy tudhatsz minderről? – nem értettem miért fontos ez. Számít egyáltalán valamit, hogy tudom?
- Egy balesetnek köszönhetően. – adtam egy rövid választ, mivel nem tudtam miért kérdezi.
- Ebből baj lehet… - mondta inkább magának, mint nekem.
- Ő mit keres itt? – szólalt meg az ajtóból Jake.
- Nem tudom, hozzád jött.
- Szervusz Jacob! – üdvözölte őt Carlisle selymes hangon.
- Üdv Doki! Minek köszönhetem a látogatását? – mire Carlisle rám nézett, és ebből rögtön tudtam, hogy kettesben akar beszélni Jake-kel.
- Hát akkor én azt hiszem, felmegyek fürdeni, elnézést! – néztem a doktorra. – Örülök, hogy megismertelek! – mondtam még, majd elindultam felfelé, és komolyan Jake szemébe néztem, hogy tudja, ezt nem ússza meg ennyivel.
- Úgyszint. – felsiettem a lépcsőn, s ahogy mondtam, bementem a fürdőbe és forró fürdőt vettem. Nem értettem mire célozhatott Carlisle azzal, hogy „ebből még baj lehet”, mindenesetre kicsit aggasztott a dolog. És miért kereste Jacob-ot? Valami fontos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy idejöjjön, valószínűleg Jake is erre gondolhatott, s emiatt volt rendes vele. De vajon mi az indok? Amint elment a doki, kifaggatom Jake-et, most nem menekül! Mikor kész lettem a hajszárítással is, kiviharoztam a szobámból, elég időt hagytam nekik, hogy megbeszéljék a dolgokat. De nem találtam senkit a házban, és ez bosszantott, ugyanakkor aggodalommal töltött el. Mivel Tess-szel a vásárlás közben étkezésre is időt szántunk, így felmentem a szobámba aludni. Csak forgolódtam az ágyban, nem értettem semmit. Mi történhetett, hogy Carlisle idejön, majd Jake-kel együtt eltűnik? És miért lehet baj, hogy úgy tudok a létezésükről, hogy nem vagyok senkinek sem a lenyomata? Ekkor olyan kérdés futott át agyamon, ami eddig is ott motoszkált, de sosem fogalmazódott meg igazán, vagy talán csak nem akartam. Ha a három lány, Liz, Caren és Lola nem tud a létezésükről, és pont emiatt nem is szólnak nekik a tanácsgyűlésekről, akkor nekem miért? Hiszen még azelőtt meghívott Jake, hogy tudtam volna az igazságot. Mindenki számára egyértelmű volt a dolog, de nekem nem. Vagy csak elástam elmém legmélyére, hogy ne háborogjon, így kikerülve a felesleges fájdalmat, melyet már annyiszor okoztak. Nem féltem igazán tőlük, mert nyilvánvalóan nem tudtam. Lenyomat vagyok, ha tetszik, ha nem, s csak most eszméltem rá, miért éreztem hiányt minden egyes pillanatban, mikor Jake nem volt velem. Szép lassan szerettem belé, még ha nem is akartam. De ha a bevésődés valóban olyanfajta köteléket jelent, mint azt elmondták, akkor Jake miért képes így viselkedni? És Brady miért volt képes ennyi időt hagyni Tess-nek? Ennyire szeretnek, hogy saját érzéseiket háttérbe szorítva kivárják, míg a bevésődés tárgya, maga is rájön, csak egy valakihez tartozik? Vagy velem van gond? Vajon Jake nem akar engem, hiába kapcsolja hozzám szinte elszakíthatatlan kötelék, s minden nap ez ellen küzd? Ésszerű magyarázat, s érthető is. Egy lelki nyomorék vagyok, akár beismerem, akár nem, érzéseim tűzvihara bármelyik pillanatban kitörhet ketrecéből, s ki akarna egy ketyegő bombával élni? Féltem. Nem attól, hogy mik vesznek körül, hanem az érzéseimtől. Féltem, mert az iránta érzett szerelem nyomta el ösztöneimet, így nem tudtam menekülni előlük. Valóban van választásom? Hiszen hiába nem tudtam erről, mégis hozzáköt valami megmagyarázhatatlan, vagy inkább felfoghatatlan, mert hiába is viselkedett Jacob így, valami mégis hozzá húzott. Amilyen önző voltam egész életemben, nem tiltakoznék ellene. De ez a helyes lépés? Jacob is küzd ez ellen, s ahogy ezen töprengtem eszembe jutott egy idézet: "Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?" Hm, milyen igaz! S észre sem vettem, mély álomba szenderültem… A telefon csörgése riasztott fel, még sötét volt. Apu az. De ilyenkor? Nagyon megijedtem, s felkaptam a telefont.
- Szia apu,valami baj van?
- Szia kicsikém! Lehet nem ez a megfelelő alaklom, de beszélni szeretnék veled.
- Oké apu, persze.
- Akkor bele is vágok a közepébe, de kérlek hallgass végig. Natalie-val elválunk…
- Máris hazamegyek! – vágtam közbe, ezzel figyelmen kívül hagyva kérését. – Bocsi! Kérlek, folytasd!
- Nem kell, jól vagyok! Minden rendben lesz! A lényeg annyi, hogy csak most nyílt fel a szemem. Szerettem őt, de az érzés nem volt kölcsönös. – hangja elcsuklott, s éreztem remegő hangján, hogy könnyeivel küzd. Már én is a sírás határán voltam, nem tudtam elviselni, hogy apám ilyen állapotban van. Legszívesebben azonnal kitekertem volna annak a kígyónak a nyakát, hogy betette a házba a lábát.
- Jajj apu, én annyira sajnálom! – mondtam, s alig tudtam visszatartani zokogásom.
- Semmi baj kicsim, jobb ez így. Igazad volt mindig is! Sajnálom, hogy nem törődtem veled eleget, és köszönök mindent!
- Apu ne mondj ilyet! Te vagy a világ legjobb édesapja! Minden hülyeségem elviselted, s akárhányszor elbotlottam, te ott voltál, és újra talpra állítottál. – nem bírtam tovább. Minden érzés felszínre tört, és zokogni kezdtem. Régóta nem tudtam apámmal így beszélgetni, s csak most jöttem rá mennyire hiányzott.
- Na, elég! Úgy bőgünk, mint két óvodás! – nevetett, és nekem is nevetnem kellett rajta. Rá vall, hogy az ilyen helyzetekben elviccelje a dolgokat.
- Igazad van! No de biztos jól vagy?
- Igen. Tudod, most jól jön, hogy az ügyvédünket addig nem hagytad békén, míg alá nem íratta velem a házasság előtti szerződést. Köszönöm!
- Te mióta tudsz erről?
- Mikor tegnap délután felhívtam Anthony-t, hogy válni akarok, akkor mondta el, hogy a nap minden órájában hívtad, egészen addig, míg bele nem mentem.
- Értem. – mondtam zavaromban, mert nem akartam, hogy apu megtudja.
- Szóval így minden gyorsabban fog menni. Anthony bizakodó, azt mondta, hogy ha minden rendben megy, akkor két hónapon belül kimondhatják a válást.
- Az jó apu! – mondtam, s kezdtem megnyugodni, amivel együtt a fáradtság minden súlya rám nehezedett.
- Jól van kicsim, ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak jól esett már egy kicsit beszélgetni veled. Aludj tovább, majd holnap hívlak még! Jó éjszakát, álmodj szépeket!
- Neked is jó éjt apu, szeretlek!
- Én is szeretlek! – s letette. Nem tudtam mit is mondhattam volna még, mivel az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól. Visszadőltem ágyamba, s nem sokkal később a tudatlanság mély világában voltam… Felébredve rögtön zakatolt az agyam, s a tegnap éjszaka következtetéseire gondoltam. Válaszokat akartam, méghozzá minél hamarabb, így úgy döntöttem, elmegyek Sam-hez, nála többet senki sem tudhat. Elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd gyorsan felöltöztem és lementem reggelizni. Mihelyst kész lettem azzal is, kocsiba pattantam, és Emilyhez hajtottam, mivel Sam-et hol máshol találnám. Szerencse, hogy La Push nem túl nagy, így pontosan tudtam hová megyek. Odamentem, és bekopogtam.
- Szabad! – kiáltott Emily. Bementem, és rögtön a lényegre tértem.
- Szia Em, Sam-hez jöttem.
- Szia, most nincs itthon, de ha gondolod, megvárhatod. Ülj le.
- Köszönöm!
- De miért keresed?
- Mondd Em, te mit tudsz a tegnap éjjel történtekről? Mit keresett nálunk Carlisle? – s hirtelen elfogott dühöt próbáltam alább ásni.
- Hát, nem is tudom…
- Ne kertelj, az igazságot akarom tudni! – mondtam már kicsit feljebb emelve hangom. Ő leült, majd mélyen a szemembe nézve kezdte el.
- Tegnap éjjel sok minden megváltozott Melody! Carlisle látogatása annak volt köszönhető, hogy Bella és Edward visszatért, s mint kiderült Bella egy szörnnyel, illetőleg egy egyedülálló lénnyel terhes, és nagyon rossz állapotban van. Az a lény belülről öli meg őt, s Edward azt akarta, hogy Jake lebeszélje a kihordásáról, mondván van más lehetősége is.  Arra kérte Jacobot, ajánlja fel neki, hogy gyereket nemz Bellának, ezzel megadva neki, amit akar. Edward félreállt volna, csak hogy megmentse Bella életét. Természetesen ebbe Bells nem ment bele, de abban reménykednek, hogy sikerül megtörni. Sam nem értett egyet Jake döntésével, úgy gondolja, a lény veszélyes lehet, és Bella sosem fogja elfogadni a másik lehetőséget, ahhoz túlságosan is szereti Edward-ot, s emiatt a falka kettévált, vérvonal szerint Jake-et illetné az Alpha szerep, de ő erről lemondott, s mivel Seth sem értett egyet Sam döntésével, miszerint megtámadják a Culleneket, így Jake-kel ment. Sam most is az öregekkel tanácskozik, s nem tudni mi lesz. – miközben elmondta mi történt halkan sírni kezdtem. Minden szóval egy újabb darab tört le szívemből, mígnem teljesen darabokra tört. Jake nem engem akar, ő Bellával akar lenni, s boldogságát nem akarom tönkretenni, találja meg akár Bella, vagy bárki más mellett. Nem akartam itt lenni, utáltam ezt a helyet.
- Köszönöm, hogy elmondtad, nekem mennem kell. – meg sem várva reagálását elviharoztam. Nem akartam többé itt lenni, utáltam, hogy egyáltalán egy percre is betettem ide a lábam, ezzel is megkeserítve a számomra legfontosabb ember életét. Hazaérve lezuhanyoztam, s gyorsan összepakoltam a cuccaim. Könnyeim kiapadtak, arcomra kemény maszk ült, de lelkemben vad hurrikán tombolt, melyet szívem legmélyebb pontjára temettem. Sorjában levittem a bőröndöket a kocsiba, majd még utoljára körbenéztem, s leültem az ebédlőasztalhoz, s egy tollat szorongatva kezemben meredtem az üres lapra. Nem tudtam mit írhatnék, így inkább felhívtam Jennyt:
- Szia Jenny!
- Szia Melody, mi újság van?
- Apu elválik Natalie-tól, haza kell mennem, nem hagyhatom magára aput. Ugye megérted? – mondtam immáron kemény hangon.
- Persze, de miért, mi történt? – kérdezte döbbenten.
- Majd később elmondom, de most hosszú út áll előttem. Ha megérkeztem hívlak. – azzal kinyomtam. Bepattantam a Rover-be, s otthagytam magam mögött az egyetlen helyet, ahová sosem akartam visszatérni. Csalódott voltam, összetört szívem minden darabkája fájt. A magam mögött hagyott kilométerekkel együtt az űr is nőtt bennem, s csak nehezen tudtam elnyomni. Csak akkor álltam meg, mikor tankolnom kellett. Körülbelül az út felénél járhattam, mikor ismét zokogni kezdtem, s erőt véve magamon elhatároztam, soha többé nem fogok emiatt sírni. Apám nem egy ilyen lelki roncsot érdemel, főleg most, neki is szüksége van támaszra, mi már csak egymásnak maradtunk.  Ismét kemény maszkot erőltettem magamra, melyet már sosem fogok levenni…