- Szervusz Carlisle, valami gond van? – kérdeztem fásultan, de az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem.- Eltaláltad, nagy a baj. Amilyen gyorsan csak tudsz, vissza kell jönnöd La Push-ba!
- Miért mi történt? Az Isten-szerelmére Carlisle mondd már! – hangom egy oktávval feljebb csúszott a rémülettől, attól tartottam, hogy Jake-kel, vagy valamelyik barátommal történt valami.
- Ezt így nem mondhatom el! Kérlek, bízz bennem!
- Miért tenném?
- Tudom, hogy nem akarsz visszajönni, és megértem. De a dolgok, nem olyanok, mint képzelted! Hagyd, hogy elmagyarázzuk! Kérlek Melody! Nagyon sok múlik ezen! – gondolkodóba estem.
- Adj egy percet! – szóltam még bele, majd az ágyra tettem telefonom, s körülbelül két perc telt el, mikor újra beleszóltam.
- Renden. De nem szeretnék Jacobbal összefutni, világos?
- Ahogy akarod. Valaki reggel 8-ra érted megy, úgy jó lesz? – kérdezte sürgetően.
- Nem. Majd egy barátommal megyek. Ragaszkodom hozzá!
- Jó. De nagyon kérlek, siessetek.
- Oké. - mondtam, majd bontottam a vonalat. Egyetlen egy ember jutott eszembe, aki elkísérhet, mégpedig Luca-s. Ő az, aki nem kérdez, csak teszi amire kérem, miértek nélkül, s ennek ellenére tökéletesen megbízhatok benne. Nincs fölösleges érzelgés, de ha arról van szó, kiönthetem a lelkem, valóban furcsa, és talán megmagyarázhatatlan kapcsolat volt köztünk. Tárcsáztam, és a háttérzajból ítélve, éppen hazafelé tartott, mert a motor kellemes zúgását hallottam.
- Szia Melody! Miújság, nem tudsz csicsikálni? – nevetett gúnyosan. Nem tetszett, hogy így beszélt, de egyrészt érthető volt, másrészt nem volt időm felháborodni, mert amit kéni szerettem volna, az sokkal fontosabb.
- Szia Luke! Nézd, nem kerítek, egy hatalmas szívességet szeretnék kérni. La Push-ba kell mennem, amilyen gyorsan csak tudok, és szeretném, ha velem jönnél. – mondtam, s valószínűleg érezte hangomon a dolog komolyságát.
- Rendben, mikor indulunk?
- Össze kell pakolnom pár dolgot, mert nem tudom, meddig maradnánk, így kérlek, te is szedj össze pár holmit! Egy óra elég lesz?
- Persze.
- Jó, akkor egy óra múlva ott vagyok nálatok, az én autómmal megyünk. Először én vezetek, de nem tudom, meddig bírom, úgyhogy valamikor muszáj lesz cserélnünk! – mondtam, mert valóban nagyon fáradt voltam.
- Tiszta sor. Akkor egy óra múlva. Szia Dee.
- Úgy van! És Luke, köszönöm! – mondtam még, majd letettem. Ezután rögtön kimásztam az ágyból, pakolni kezdtem, s azon gondolkodtam, mi lehet olyan fontos, hogy Carlisle hív fel, és La Push-ba rángat. Mert volt egy olyan érzésem, hogy ha nemet mondok, akkor ők vittek volna oda, és ez nem tetszett. Nem volt olyan udvarias, mint szokott, így mindenképpen nagy lehetett a baj, de hogy mi, arról halvány sejtésem sem volt, arról meg végképp nem, hogy nekem mi közöm lehet hozzá, valamiért mégis úgy éreztem, hogy kulcsfontosságú lehetek, és nem csak a vámpíroknak árthatok azzal, ha nem megyek vissza, hanem a farkasoknak is, akik még inkább a barátaim voltak. Míg ezen morfondíroztam, már majdnem végeztem a pakolással, csak egy-két apróság maradt hátra, s miután ezeket is eltettem, elégedetten nyugtáztam, hogy időben vagyok, így elővadásztam egy papírt tollat, és írni kezdtem.
„Kedves Simon,
mikor ezt olvasod, én már úton vagyok La Push felé, bizony, visszamegyek, hogy tisztázzam a dolgokat. Szeretném megköszönni az elmúlt heteket, hogy tartottad bennem a lelket, és hogy felnyitottad a szemem, szembe kell néznünk a félelmeinkkel. Ha nem veszel rá a versenyre, valószínűleg most otthon aludnék. Szóval KÖSZÖNÖM!
Kérlek, Jennynek mondd meg, hogy hová mentem, de ne hívjatok, mert úgysem veszem fel. Majd jelentkezem!”
Csók: Melody
Félbehajtottam a papírkát, majd még ráírtam nagy betűkkel a nevét, és becsúsztattam az ajtaja alatt. Hazudnom kellett neki, de nem tudhatja meg az igazságot, s igazából én sem tudtam miért megyek vissza, így nem ostoroztam magam tovább, gyorsan felöltöztem, összeraktam az arcom, s gyorsan lementem kávét gyártani, és ettem egy kis müzlit. A kávét termoszba tettem, és még pár üveg energiaitalt is kikészítettem mellé, úgy sejtettem szükség lesz rá. Felmentem a bőröndömért, s meglepődtem a súlyán, nehezebb volt, mint gondoltam, majd felkaptam mellé a kávét és az energiaitalt. Betettem a Mercibe, bár egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy talán a Roverrel kéne mennünk, de elvetettem, mert a Merci sokkal gyorsabb. Pontosan érkeztem Lucashoz, aki éppen akkor jött ki házuk elé.
- Szia Dee! – köszöntött, miután bőröndjét betette a csomagtartóba, és bepattant mellém.
- Szia! – nyomtam arcára egy puszit. – Akkor indulhatunk?
- Felőlem! – mondta meglepetten, amit a puszi hatásának tudtam be.
- Nézd, tudom, te nem kérdeznéd, de úgy érzem, kötelességem elmondani neked, hogy miért szeretném, ha velem jönnél.
- Tényleg érdekel, de ha nem szeretnéd, akkor ne mondd el! – mondta már ő is teljesen komolyan, így hát belekezdtem kis történetembe, és úgy mondtam el neki mindent, ahogy Simonnak is beadtam. Nehezemre esett mindent újból elmesélni, de ezt volt a helyes. Luke egy szót sem fűzve hozzá hallgatta végig, s csak a legvégén szólalt meg.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi oka van a dolognak, de nem voltam benne biztos. Ami meg azt a fiút illeti, sajnálom, de talán nem ő neked az igazi, vagy számára nem te vagy az. Mindenesetre egy idióta a fickó! Nem lát a szemétől! Ha én lettem volna a helyében, tutira nem baltázom el, és kihasználom a lehetőséget!
- Abban biztos vagyok! – nevettem el magam. – De most helyezkedj el kényelmesen, mert hosszú lesz az út, és nem tudom meddig tart ébren a kávé és az energiaital.
- Mi lenne, ha én kezdenék? Úgy sem tudom hová megyünk pontosan, de az autópályán még elboldogulok. Addig te aludhatsz, úgyis a kemény része magad rád! Állj félre egy benzinkútnál, legalább veszünk valami kaját. – ezen egy kicsit elgondolkodtam, de be kellett látnom, hogy igaza van, így csak félreálltam, majd ki is pattantam az autóból, és átszaladtam az anyósüléshez, amint beültem, Luke már indított is.
- Nem várhatott volna a benzinkútig? – kérdezte nevetve.
- Nem, mert akkor ahogy mondtad, veszünk ennivalót, és ha teli a hasad akkor könnyebben elalszol. Azt pedig nem szeretnénk, nemde? – húztam gúnyos mosolyra számat.
- Én nem alszom el! – mondta sértődést megjátszva.
- Persze-persze! – hagytam rá, de ekkor hatalmas nevetésben tört ki.
- Mi az? – kérdeztem semmit sem értve.
- Hát először is, állandóan ezt mondod, másodszor eddig úgy nem vezettem az autód, hogy te adtad volna ide, vagy tudnál róla. Sőt, ami azt illeti, eddig senki sem vezette rajtad és rajtam kívül az autód. – mondta még mindig nevetve, de én lefagytam a másodjára említett dolognál, hogy úgy vezette az én drágám, hogy nem tudtam róla.
- Te mikor vezetted az én kicsikémet? – kérdeztem felháborodva.
- Szerinted nyerni tudtál volna vele, ha néha nem viszem el pár körre? Nemhogy nyerni, de még elindulni sem tudtál volna vele! – kuncogott.
- Én azt hittem Brian… - döbbentem le, s nem tudtam befejezni, mert közbevágott.
- Nem, nem ő volt. Ami azt illeti, jól jött a ház kulcsa, amit még annak idején vészhelyzet esetére rám bíztál, bár még így sem volt könnyű hangtalanul elvinni... – ezen nagyon megültem. Nem értettem a dolgot.
- De miért? Én ezt nem értem!
- Te nem tetted volna meg, ha én kerülök ilyen helyzetbe? – mondta már teljesen komolyan. – Volt egy olyan érzésem, hogy nem árt, ha meghagyok neked egy mentőövet. És csak, hogy tudd! Simán legyőztelek volna, ha akarlak! De most inkább aludj! – nem szóltam semmit, csak előre vettem a kávét és az energiaitalt, hogy kéznél legyen, ha szüksége van rá. Minden világossá vált, és végre rájöttem a kapcsolatunk mindig is több volt puszta barátságnál, így behunytam a szemem, s nem sokkal később már az álomvilág végtelenségében jártam… Mikor felébredtem, elegendő erőt éreztem magamban ahhoz, hogy én vezessek, kinyitottam szemem és rögtön az órára pillantottam, ami 14:17-et mutatott. Többet aludtam, mint szerettem volna.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem egy kicsit zabosan.
- Gondoltam, amíg bírom, addig vezetek. – vont vállat, de látszott rajta, mennyire ki van merülve.
- A következő benzinkútnál állj meg!
- Ahogy óhajtja fenség! – mosolyodott el.
- Hogy te mindenből viccet csinálsz! – nevettem. – Kicsit megmosakszom, meg veszünk kaját. Mostmár biztos nagyon éhes vagy!
- El sem tudod képzelni mennyire! – megálltunk, gyorsan tankoltunk, aztán félreálltunk a parkolóban. Míg én megmostam az arcom, kifizette a benzint, vett enni-valót mindkettőnknek, majd azt a kocsiba téve ő is meglátogatta a mosdót. Ezt az időt kihasználva gyorsan felhívtam Carlisle-t.
- Szia Melody! Már vártuk a hívásod.
- Szia! Csak gondoltam szólok, hogy nagyjából fél tíz-tíz felé ott vagyunk. Hol találkozzunk?
- Az lenne a legjobb, ha eljönnél hozzánk!
- Nem tudom hol laktok.
- Akkor valaki elétek megy.
- Mi lenne, ha előbb hazamennénk, és valaki odajönne. Gondolom Lucas felesleges volna…
- Akkor legyen így. Tízre ott lesz valaki érted.
- Oké. – azzal letettem, és beültem az autóba, ittam egy keveset, s ahogy Luke visszaért indultunk is. Elmondtam neki, hogy egy kis időre magára fogom hagyni, de látszólag nem zavarta a dolog. Az út további része eseménytelenül telt, mivel Lucas amint befejezte az evést, mély álomba szenderült, s csak mikor megérkeztünk, akkor ébredt fel.
- Jó reggelt! – köszöntöttem őt, de álmos fején nevetnem kellett, mint egy jóllakott óvodás, aki most kelt fel a délutáni szundiból.
- Már meg is érkeztünk? Mennyi az idő?
- Fél tíz lesz! Gyorsan cuccoljunk be, aztán kerítünk valami kaját!
- Az jó lesz! – kinyitottam az ajtót, belépve a házba mindent ugyanúgy találtam, s előtörtek az emlékek. Lucas ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye fel a bőröndöm, valószínűleg nem tudta, hogy milyen nehéz, így megküzdött vele a lépcsőn, amin jót mulattam. Megmutattam neki a házat, a szobáját, melyben nem is olyan régen Jake tanyázott, és kinyitva a szekrényt, meglepődtem, mert a neki vett ruhák még mindig ott voltak. Ismét feltörtek emlékeim, de szerencsére Lucas kizökkentett, így „nem volt időm” összeomlani.
- Akkor veszünk pár dolgot?
- Igen! – mondtam, de órámra pillantva rádöbbentem, hogy lassan magára kell hagynom. – De most nélkülem kell elmenned, mert itt vannak értem.
- Oké. De hol van bolt?
- Jobb lesz, ha a benzinkútra mész venni valamit, vagy rendelj. Ott van egy csomó szórólap a konyhában, nézz körül! – dobtam oda neki a slusszkulcsot, majd lementem, s hallottam, hogy egy autó áll meg házunk előtt, így kimentem, s meglepődtem, hogy sem Tess, sem Collin nem jött ki, pedig látszólag itthon voltak, de valószínűleg Carlisle szólt nekik is, amiért most nagyon hálás voltam, nem voltam felkészülve egy komolyabb beszélgetésre, mégpedig mindenképpen szerettem volna tisztázni a dolgokat Tess-szel. Az említett vámpír jött értem, és nem valamelyik másikat küldte, így hát beültem mellé, bár egy kicsit feszélyezett a dolog.
- Szervusz Melody! – köszöntött, s ebben a pillanatban úgy száguldottunk már, hogy valószínűleg egy átlagember már rosszul lett volna.
- Szia! Elmondod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem egy kicsit dühösen.
- Hamarosan megtudod. És köszönjük, hogy visszajöttél, sokat jelent ez mindenkinek. Az apádat pedig nagyon sajnálom!
- Honnan tudsz róla? – kérdeztem, s hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt is csak akkor mondhatom el, ha hazaértünk… - mondta, s kezdtem egyre idegesebb lenni, de azzal nyugtatgattam magam, hogy hamarosan mindenre fény derül. Míg oda nem értünk, egyikünk sem szólalt meg, s ledöbbentem a nagy fehér házat látva.
- Szia Dee! – köszöntött, miután bőröndjét betette a csomagtartóba, és bepattant mellém.
- Szia! – nyomtam arcára egy puszit. – Akkor indulhatunk?
- Felőlem! – mondta meglepetten, amit a puszi hatásának tudtam be.
- Nézd, tudom, te nem kérdeznéd, de úgy érzem, kötelességem elmondani neked, hogy miért szeretném, ha velem jönnél.
- Tényleg érdekel, de ha nem szeretnéd, akkor ne mondd el! – mondta már ő is teljesen komolyan, így hát belekezdtem kis történetembe, és úgy mondtam el neki mindent, ahogy Simonnak is beadtam. Nehezemre esett mindent újból elmesélni, de ezt volt a helyes. Luke egy szót sem fűzve hozzá hallgatta végig, s csak a legvégén szólalt meg.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi oka van a dolognak, de nem voltam benne biztos. Ami meg azt a fiút illeti, sajnálom, de talán nem ő neked az igazi, vagy számára nem te vagy az. Mindenesetre egy idióta a fickó! Nem lát a szemétől! Ha én lettem volna a helyében, tutira nem baltázom el, és kihasználom a lehetőséget!
- Abban biztos vagyok! – nevettem el magam. – De most helyezkedj el kényelmesen, mert hosszú lesz az út, és nem tudom meddig tart ébren a kávé és az energiaital.
- Mi lenne, ha én kezdenék? Úgy sem tudom hová megyünk pontosan, de az autópályán még elboldogulok. Addig te aludhatsz, úgyis a kemény része magad rád! Állj félre egy benzinkútnál, legalább veszünk valami kaját. – ezen egy kicsit elgondolkodtam, de be kellett látnom, hogy igaza van, így csak félreálltam, majd ki is pattantam az autóból, és átszaladtam az anyósüléshez, amint beültem, Luke már indított is.
- Nem várhatott volna a benzinkútig? – kérdezte nevetve.
- Nem, mert akkor ahogy mondtad, veszünk ennivalót, és ha teli a hasad akkor könnyebben elalszol. Azt pedig nem szeretnénk, nemde? – húztam gúnyos mosolyra számat.
- Én nem alszom el! – mondta sértődést megjátszva.
- Persze-persze! – hagytam rá, de ekkor hatalmas nevetésben tört ki.
- Mi az? – kérdeztem semmit sem értve.
- Hát először is, állandóan ezt mondod, másodszor eddig úgy nem vezettem az autód, hogy te adtad volna ide, vagy tudnál róla. Sőt, ami azt illeti, eddig senki sem vezette rajtad és rajtam kívül az autód. – mondta még mindig nevetve, de én lefagytam a másodjára említett dolognál, hogy úgy vezette az én drágám, hogy nem tudtam róla.
- Te mikor vezetted az én kicsikémet? – kérdeztem felháborodva.
- Szerinted nyerni tudtál volna vele, ha néha nem viszem el pár körre? Nemhogy nyerni, de még elindulni sem tudtál volna vele! – kuncogott.
- Én azt hittem Brian… - döbbentem le, s nem tudtam befejezni, mert közbevágott.
- Nem, nem ő volt. Ami azt illeti, jól jött a ház kulcsa, amit még annak idején vészhelyzet esetére rám bíztál, bár még így sem volt könnyű hangtalanul elvinni... – ezen nagyon megültem. Nem értettem a dolgot.
- De miért? Én ezt nem értem!
- Te nem tetted volna meg, ha én kerülök ilyen helyzetbe? – mondta már teljesen komolyan. – Volt egy olyan érzésem, hogy nem árt, ha meghagyok neked egy mentőövet. És csak, hogy tudd! Simán legyőztelek volna, ha akarlak! De most inkább aludj! – nem szóltam semmit, csak előre vettem a kávét és az energiaitalt, hogy kéznél legyen, ha szüksége van rá. Minden világossá vált, és végre rájöttem a kapcsolatunk mindig is több volt puszta barátságnál, így behunytam a szemem, s nem sokkal később már az álomvilág végtelenségében jártam… Mikor felébredtem, elegendő erőt éreztem magamban ahhoz, hogy én vezessek, kinyitottam szemem és rögtön az órára pillantottam, ami 14:17-et mutatott. Többet aludtam, mint szerettem volna.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem egy kicsit zabosan.
- Gondoltam, amíg bírom, addig vezetek. – vont vállat, de látszott rajta, mennyire ki van merülve.
- A következő benzinkútnál állj meg!
- Ahogy óhajtja fenség! – mosolyodott el.
- Hogy te mindenből viccet csinálsz! – nevettem. – Kicsit megmosakszom, meg veszünk kaját. Mostmár biztos nagyon éhes vagy!
- El sem tudod képzelni mennyire! – megálltunk, gyorsan tankoltunk, aztán félreálltunk a parkolóban. Míg én megmostam az arcom, kifizette a benzint, vett enni-valót mindkettőnknek, majd azt a kocsiba téve ő is meglátogatta a mosdót. Ezt az időt kihasználva gyorsan felhívtam Carlisle-t.
- Szia Melody! Már vártuk a hívásod.
- Szia! Csak gondoltam szólok, hogy nagyjából fél tíz-tíz felé ott vagyunk. Hol találkozzunk?
- Az lenne a legjobb, ha eljönnél hozzánk!
- Nem tudom hol laktok.
- Akkor valaki elétek megy.
- Mi lenne, ha előbb hazamennénk, és valaki odajönne. Gondolom Lucas felesleges volna…
- Akkor legyen így. Tízre ott lesz valaki érted.
- Oké. – azzal letettem, és beültem az autóba, ittam egy keveset, s ahogy Luke visszaért indultunk is. Elmondtam neki, hogy egy kis időre magára fogom hagyni, de látszólag nem zavarta a dolog. Az út további része eseménytelenül telt, mivel Lucas amint befejezte az evést, mély álomba szenderült, s csak mikor megérkeztünk, akkor ébredt fel.
- Jó reggelt! – köszöntöttem őt, de álmos fején nevetnem kellett, mint egy jóllakott óvodás, aki most kelt fel a délutáni szundiból.
- Már meg is érkeztünk? Mennyi az idő?
- Fél tíz lesz! Gyorsan cuccoljunk be, aztán kerítünk valami kaját!
- Az jó lesz! – kinyitottam az ajtót, belépve a házba mindent ugyanúgy találtam, s előtörtek az emlékek. Lucas ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye fel a bőröndöm, valószínűleg nem tudta, hogy milyen nehéz, így megküzdött vele a lépcsőn, amin jót mulattam. Megmutattam neki a házat, a szobáját, melyben nem is olyan régen Jake tanyázott, és kinyitva a szekrényt, meglepődtem, mert a neki vett ruhák még mindig ott voltak. Ismét feltörtek emlékeim, de szerencsére Lucas kizökkentett, így „nem volt időm” összeomlani.
- Akkor veszünk pár dolgot?
- Igen! – mondtam, de órámra pillantva rádöbbentem, hogy lassan magára kell hagynom. – De most nélkülem kell elmenned, mert itt vannak értem.
- Oké. De hol van bolt?
- Jobb lesz, ha a benzinkútra mész venni valamit, vagy rendelj. Ott van egy csomó szórólap a konyhában, nézz körül! – dobtam oda neki a slusszkulcsot, majd lementem, s hallottam, hogy egy autó áll meg házunk előtt, így kimentem, s meglepődtem, hogy sem Tess, sem Collin nem jött ki, pedig látszólag itthon voltak, de valószínűleg Carlisle szólt nekik is, amiért most nagyon hálás voltam, nem voltam felkészülve egy komolyabb beszélgetésre, mégpedig mindenképpen szerettem volna tisztázni a dolgokat Tess-szel. Az említett vámpír jött értem, és nem valamelyik másikat küldte, így hát beültem mellé, bár egy kicsit feszélyezett a dolog.
- Szervusz Melody! – köszöntött, s ebben a pillanatban úgy száguldottunk már, hogy valószínűleg egy átlagember már rosszul lett volna.
- Szia! Elmondod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem egy kicsit dühösen.
- Hamarosan megtudod. És köszönjük, hogy visszajöttél, sokat jelent ez mindenkinek. Az apádat pedig nagyon sajnálom!
- Honnan tudsz róla? – kérdeztem, s hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt is csak akkor mondhatom el, ha hazaértünk… - mondta, s kezdtem egyre idegesebb lenni, de azzal nyugtatgattam magam, hogy hamarosan mindenre fény derül. Míg oda nem értünk, egyikünk sem szólalt meg, s ledöbbentem a nagy fehér házat látva.
