9. fejezet

Hazaérve nagyon fáradtnak éreztem magam, és mivel Jenny azt mondta, hogy nyugodtan dőljek le... hát nem ellenkeztem. Elköszöntem Brian-től, aki készségesen felajánlotta, hogy itt marad, és majd ő ellesz Jennyvel. Hát mit is mondjak. Végül is felnőtt emberek, ők tudják mi jó nekik, és amúgy sem volt energiám ezen rágódni. Felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Nem voltam képes gondolkodni, és ez most nagyon is jól jött, nem sokkal később el is aludtam... Reggel hat óra volt, mikor felébredtem, elmentem lezuhanyozni, és úgy éreztem kialudtam magam, bár ez a kedvemen mit sem javított. Ezután lementem reggelizni, de Jenny már a konyhában sürgött-forgott.
- Jó reggelt! - köszöntött vidáman, de valahogy most ez sem tudott feldobni. - Kialudtad magad?
- Neked is! És jelentem igen: kialudtam magam. - mondtam egyhangúan, de egyszerűen nem voltam képes még a színlelés legkisebb formájára sem. - Szerinted hívhatom a kórházat már most? - tettem fel kérdésem, s kis csalódottságot véltem felfedezni arcán, de nem adta fel.
- Előbb reggelizzünk! Ülj le, mindjárt kész! - trillázta.
- Hát jó, azt hiszem, igazad van. - pár perc múlva valami undorító kenyeret tett le elém. Arcom láttán magyarázni kezdett.
- Olasz pirítós, nagyon finom! Legalább kóstold meg! Tudom nem valami gusztusos, de annál finomabb, és táplálóbb!
- Persze-persze! - erről rögtön Jacob jutott az eszembe. Ő mondogatta mindig, és ismét a fájdalom kerített hatalmába. Az étvágyam elment, de muszáj volt ennem, végül is egy próbát megér. Beleharaptam, és elégedetten nyugtáztam, hogy Jenny igazat mondott, ízlett. Gyorsan megettem egy szeletet, és jóllakva előhúztam mobilom, és tárcsáztam. Csak annyit mondtak, hogy apa állapota kielégítő, készen vannak a vizsgálatok, és további felvilágosítást a doktor úrtól kell kérnem személyesen. Úgyis azt terveztem, hogy mostantól mindennap meglátogatom aput, szóval végül is mindegy.
- Hogy van? - kérdezte óvatosan Jenny.
- Stagnál. Szóval ez még mindig jobb, mintha az állapota rosszabbodna. Bemegyek hozzá, te jössz?
- Igen, mindenképp! Mikor szeretnél menni?
- Azt mondták, hogy mivel az intenzíven van, ezért délután kettőtől ötig van látogatási idő. Egyszerre csak két személy mehet be hozzá, és mindössze 5 percre. Úgyhogy szerintem menjünk oda körülbelül háromra, remélem a doki is bent lesz. - magyaráztam neki.
- Oké. Akkor van időm elintézni még pár dolgot.
- Mit?
- Azzal ne foglalkozz. Lényegtelen apróságok. - mondta, de nem hittem neki. Nem volt kedvem nyúzni az igazság miatt, így felmentem a szobámba. Elővettem a lap-topom, s átböngésztem az e-mailjeim, semmi extra. Csörögni kezdett a telefonom, és a kijelzőre pillantva nagyon meglepődtem: Collin hívott. Féltem, hiszen az utolsó találkozásunk, mondjuk úgy nem volt valami fényes. Bár volt egy olyan érzésem, hogy inkább Tess az ok, amiért hív, s megérdemeltem, hogy a földbe döngöljön.
- Szia Collin! - szóltam bele ridegen a telefonba, nem akartam bármiféle érzelmet is mutatni.
- Szia Melody! Nem kertelek, rögtön a közepébe vágok, és kérlek hallgass végig! - nos ez igazán meglepett. Hangja dühvel teli, s kíváncsi lettem mit akar, hiszen mióta átváltozott előttem, nem beszéltünk. Nem értettem.
- Oké, megpróbálom.
- Ugye tudod, hogy nagyon megbántottad Tess-t, ezzel az „én többre vágyom” dumával?! Lehet, hogy ő bevette, de én nem, és ne is próbálj hazudni, mert átlátok rajtad. És tudnod kell, hogy Jake állatira kiborult, hogy elmentél! - ismét a fájdalom járt át, de pontosan tudtam, hogy így lesz a legjobb. - Nem teheted ezt vele! Ha látnád hogy néz ki! Gyere vissza! - na ez most teljesen letaglózott. Jake-et említi, de vajon honnan tudhatta, hogy rájöttem mindenre?! Hát persze, Emily. De ezek szerint Tess-nek nem mondtak semmit látogatásomról, viszont a falka tagjai tudják. Most már végképp elveszítettem a fonalat.
- Én nem megyek vissza! - mondtam ugyanolyan kemény hangon, s közben minden porcikám remegett, de nem hagytam, hogy sírni kezdjek. - Jobb ez így mindenkinek, hidd el. Jake Bella mellett van, és ez így jó.
- Nem fogtad fel, hogy ő téged szeret?! Illetve annál ez sokkal több! - kiabálta a telefonba. Nem azért van Bellával, mert.. - nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam.
- Nézd, ő már döntött, és én is. Ezen többet nem vitatkozom, és kérlek hagyj békén.
- De...
- Semmi de!
- Akkor azt hiszem nincs több mondani valóm, szia! - azzal letette. A fájdalom erősebb volt, mint valaha, de éreztem megérdemlem ezt, s hagytam, hogy egész testemet átjárja. Szerettem Jacob-ot, de sokkal jobb lesz neki nélkülem. Bella annyiszor megbántotta őt, de Jake mégis mellette áll, és nem hagyja magára, még mindig szereti őt, s esélyt kell hagynom neki a választásra. Lefeküdtem az ágyamra és a fájdalom kegyetlenül hasított mellkasomba, de sírni nem tudtam, s ezen nagyon meglepődtem, még ha jó érzéssel is töltött el a tudat, hogy sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy legalább a külvilág felé ne mutassak semmit. Ekkor ismét Carlisle szavai jutottak eszembe, illetve az erről való következtetéseim. Baj lehet abból, ha egy kívülálló tudomást szerez a világukról, már ha az történetesen nem egy lenyomat. Mert az vagyok, de az elszakadásom számít vajon valamit? Hiszen eddig úgy tudták, az egy örök-életre szóló kapocs, s mikor erről hallottam, reménykedtem benne, hogy ez így van. A legendák téveszmék, melyekre rá lehet cáfolni. Végül is, egy történetben sem esett szó női vérfarkasról, és Leah kétségkívül az. Nem tudom pontosan mi a helyzet, de ha úgy alakul, nem fogok tiltakozni a halál ellen. Én nem akartam tudni erről a világról, mégis rákényszerültem. Úgy látszik ennél még bolondnak lenni is jobb, hiszen tudatlanságukból fakadóan állandóan boldogok. Ekkor kopogtattak az ajtómon.
- Gyere be! - kiáltottam.
- Ugye nem ébresztettelek fel? - kérdezte Jenny.
- Nem, csak gondolkoztam.
- Értem, beszélni szeretnék veled. Nehéz most mindkettőnknek, de van néhány dolog, amiről tudnod kell, ha netán... - nem fejezte be, de tudtam mire gondol. Fájt a tény, hogy bármikor elveszíthetem apát, de még ha nem is akartam beismerni, erre nagyobb esély volt, mint a túlélésére. Megköszörültem a torkomat, és kicsit megkönnyítve dolgát, válaszoltam.
- Igen, szerintem is van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk, arra az esetre, ha apu meghal. - nehéz volt a szavakat kiejteni, de szegény Jenny így is sokat segít, nem akartam, hogy még én is teljesen a nyakába zuhanjak.
- Akkor belekezdek: Anthony mondta, hogy Tomnak van végrendelete, de olyan személyeket említ benne, akiket te nem ismersz, illetve nem emlékezhetsz rájuk. - kérdőn néztem rá, így folytatta. - Nem véletlenül költöztem La Push-ba, hiszen a munkám miatt ésszerűbb, és kényelmesebb is lett volna Seattle-t választani. Éltek ott rokonaink, de mióta Grace, vagyis anyukád meghalt, azóta teljesen megszűnt velük a kapcsolatotok, és végül ők is elköltöztek, azóta én sem hallottam róluk. Szóval édesapád a végrendeletéből -anyukád kérésére- őket sem hagyta ki. – szóval ismeretlen ismerősök. Hát ez már csak tetőzi a dolgokat, de vajon miért nem lepődök meg ezen?!
- Értem. De egyáltalán találkoztam én már velük?
- Még egészen kicsi voltál, amikor az egyik nyáron meglátogattátok őket, kép is készült, bár fogalmam sincs, hogy merre lehetnek.
- Jól van, de ez miben érint engem?
- Pontosan még én sem tudom, de Anthony megkért, hogy szóljak róla. De én most megyek, és akkor háromra megyünk.
- Úgy van. – mondtam még, de már ki is ment. Valahogy nem érdekeltek az „új” rokonok, még mindig Carlisle és a legendák körül forgott az agyam. Valamire nem jöttem rá, és ez zavart. Mindegy, most apura kell koncentrálnom, mondogattam magamban. Magam elé vettem a lap-topom, és keresgélni kezdtem, az agyvérzéssel kapcsolatban. Sok tanulmányt, és kísérletet elolvastam, de egyik sem volt túl biztató. Fájt, hogy elveszíthetem apámat, még ha bizonyos értelemben ez már meg is történt. Mindenképpen beszélnem kell az orvossal, és átfutott az agyamon, hogy Carlisle is doki, esetleg az ő véleményét is kikérhetném ezzel kapcsolatban. Nem! Ez egy hülye ötlet! Hogy lehetek ekkora idióta, hogy ez megfordult a fejemben? Nekik most ott van Bella, rajta kell segíteni, és különben is, valami azt súgta, hogy nem bízhatok meg benne. Kezdek megőrülni! Saját magammal vitatkozom! Nagyszerű! Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, és azon kezdtem el agyalni, hogy mi lesz, ha esetleg apu hazajön? Mellette van a helyem kétség kívül, de akkor egész nap itthon kell lennem. Igaz, a tanulás megoldható, hiszen eddig is magántanuló voltam, ez nem gond. De mi lesz a céggel? Bár ahogy sejtettem, erről már apu gondoskodott, hiszen tudta, hogy én soha nem fogom átvenni az irányítását. Esetleg Jenny, vagy valaki az új rokonok közül… Elszundítottam, és mikor felébredtem már majdnem három óra volt, így lerohantam, és megkerestem Jennyt, aki éppen telefonált. Elindultunk a kórházba, majd mikor beértünk rögtön az orvost kerestük, és sikerrel jártunk, bent volt. Magyarázni kezdett, de én már az első mondat után nem tudtam követni őt. Teljesen lebénult, mindenféle kommunikációra képtelen, mondhatni egy élőhalott, persze egy kicsit átvitt értelemben, és maximum egy évet adtak neki. Tények, melyek teljesen kétségbe ejtettek. A fájdalom, mely újult erővel hasított először mellkasomba, majd járta át egész testem, teljesen lebénított, és legszívesebben meghaltam volna. Hallottam, ahogy Jenny halkan sírdogál, de nekem egy könnycsepp sem jött ki szememből, pedig a fájdalom miatt szédülni kezdtem, s nem sokkal később minden elsötétült előttem… Magamhoz térve egy ágyon feküdtem, Jenny hangját hallottam meg először. Mást nem akartam most, csak aput látni, így felálltam, és ki akartam menni, de a doki elém állt.
- Jobb lenne, ha most inkább pihenne egy kicsit hölgyem!
- Hagyjon! Látni akarom az apámat! – jelentettem ki határozottan, hangom fásultan csengett, mire félreállt, s Jennyvel együtt bekísért apuhoz. Közben elmondta, hogy mostmár „magánál” van, de mint mondta, magatehetetlenül fekszik.
Bementünk a szobába, és a szemébe nézve rögtön tudtam, hogy ő még mindig az én apukám, és az élőhalott nem jó kifejezés, inkább úgy mondanám, hogy rabul ejtette a saját teste. Mellette akartam lenni, és amennyire csak lehet, boldoggá tenni hátra lévő élete minden percét, s a remény melyet tegnap Jennyék biztatása adott, amilyen gyorsan jött, tova is szállt…

Magyarázat

Sziasztok!
Mint a cím is mutatja, egy kis magyarázatot írnék, a félreértések elkerülése végett (illetve azt hiszem ezzel egy kicsit elkéstem, ugyanis egy panasz miatt írok most).
A bevésődés témáról ejtenék egy-két szót, csak, hogy világos legyen, mit miért írtam.
Volt akivel ezt megbeszéltük, és aki mondjuk kevésbé fanatikus, annak lehet, hogy nem is számít amit írok, de a „vérbeli” fanoknak szól leginkább, (előre is elnézést, senkit sem akarok megbántani ezzel) hiszen egy kicsit gondolkodni is kéne olvasás közben! Persze van, hogy az ember átsiklik egy-két dolog felett, de akkor csak azután szóljatok olyan dologért, amit kifogásoltok, ha elgondolkoztatok a dolgok valódi jelentésén! Minden kritikát szívesen fogadok, és inkább szóljatok a kivetni valók miatt, de csak akkor, ha valós dolog áll a háttérben, és persze azt is meg lehet kulturált módon írni!
Akkor jöjjön a lényeg (:
Bevésődés (imprinting)
Aki olvasta a Twilight köteteket, azoknak ellentmondó lesz a leírás, de ha jól meggondoljátok akkor igaz! A könyvekben (és így máshol is), hogy Twilight Addenda szavaival éljek úgy emlegetik ezt, hogy bevésődött xy-ba a farkaskoma. Szóval szerintünk itt valamit félre fordíthattak, hiszen, a bevésődés tárgya, vagyis a lenyomat nem szeret bele az első pillanatban farkasunkba, hanem (eleinte csak) a farkas érzelmei változnak meg, vagyis a farkas lelkébe/elméjébe vésődik be az illető(mint pl.: Emily, Kim stb...) . És valljuk be, efféle rajongásnak nehéz ellenállni...
Remélem érthető voltam, akinek pedig nem mondtam újat, elnézést, de tisztázni kellett ezt.


Devil

8. fejezet

Hívtam aput, de nem vette fel. Aggasztani kezdett a dolog, azzal nyugtattam magam, hogy biztosan dolgozik még így késő este is, és ezért. Rá vall, hogy ilyenkor is bemenjen, pedig nincs olyan állapotban. Megálltam tankolni, majd bementem a mosdóba, hogy elfogadható külsővel térjek haza. Megcsörrent a telefonom: Tess hívott. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, mindenesetre nem akartam őt megbántani azzal, hogy nem is beszélek vele. Felvettem:
- Szia Tess. - akkor döbbentem rá, hogy hangom milyen fásult, kemény.
- Szia Melody! Mégis merre vagy? Jártam nálatok már nem is egyszer, és sehol senki. - mondta, ezek szerint Emily nem beszélt látogatásomról, s ezért tartozom neki.
- Hazajöttem. - válaszoltam röviden, s reméltem nem kérdezősködik.
- De mégis miért? Jacob miatt? Mert ha így van, akkor... - kezdett bele mondandójába.
- Nem miatta. - hazudtam. - Apám elválik Natalie-tól, nem akarom őt egyedül hagyni. Szüksége van rám. - mondtam, s meglepődtem, milyen könnyen mondom el a részigazságot, s hallgatom el a fő indokot.
- Jajj, én annyira sajnálom Melody! De miért nem jöttél át legalább elköszönni?
- Nem szeretek búcsúzkodni. - adtam ésszerű, ám de közhelyes választ.
- Búcsúzkodni? Ezek szerint nem tervezed, hogy visszajössz. - mondta elcsukló hangon. Feltörni készültek érzelmeim, de visszaszorítottam őket, s minden erőmet összeszedve válaszoltam.
- Nem megyek vissza La Push-ba, így van.
- De miért? Apád biztosan nem bánná.
- Nem szeretek ott élni. - hazudtam, s a szavak, melyeket kimondtam fájdalommal töltöttek el. - Utáltam azt a helyet. Unalmas. - nem akartam megbántani, de nem hagyhattam, hogy még valaki szenvedjen miattam.
- De Melody hogy mondhatsz ilyet? Ez nem igaz! Mikor itt voltál, nem úgy tűnt, hogy utálnál itt lenni. Mondd el mi történt! - átlátott rajtam. Volt alkalmunk igazán megismerni egymást, s igaz barátommá vált.
- Szerinted a La Push-i élet izgalmas? Nincs egy jó buli, semmi izgalom. Élni közönséges emberek között, nem vágyálmom, én ennél többre vágyom. A San Francisco-i életemhez nem fogható semmi. - mondtam, s visszagondolva az elmúlt évekre, úgy éreztem, életem legszebb hetét töltöttem La Push-ban, melyhez semmi sem fogható. Tudtam, ezzel a kijelentésemmel nagyon megbántottam őt, s legalább annyira fájt kimondanom.
- Te ilyennek gondolsz minket? Közönségesnek? Hát ha így van, akkor nagyon félreismertelek, és nincs miről beszélnünk! - hallottam, hogy halkan sír.
- Lehetséges. És ha így gondolod, akkor szia.- azzal kinyomtam a telefont. Fájt, hogy ennyire meg kellett bántanom legjobb barátnőm, de így lesz neki a legjobb. Örökre el kell szakadnom tőlük, és ez csak így megy. Visszaültem a kocsiba, és egyenesen hazavezettem, pár óra múlva már otthon voltam. Megálltam a ház előtt, majd egy perc múlva bementem.
Körülnéztem, de senkit sem találtam. A személyzet semmi nyomát sem véltem felfedezni. Vajon apu küldte el őket? Nem akarta, hogy így lássák őt? Meg tudom érteni, pont ugyanígy éreztem, de nem akartam egyedül hagyni. De vajon apu hol lehet? Elutazott volna? Bár ha jobban meggondolom, valószínűbb, hogy átment iszogatni valamelyik sznob barátjához, s ilyenkor reggelig elő sem keveredik. Azért kicsit örültem volna, ha így van, legalább jól érzi magát. Bevittem a cuccaim és mivel aludni még nem tudtam, pedig már reggel öt óra volt, szép lassan elkezdtem kipakolni. Megpróbáltam nem gondolni az elmúlt napra, örökre kitörölni az emlékezetemből. Csörgött a telefonom, s ismeretlen szám volt.
- Igen, tessék?
- Szia Melody! - szólt bele olyan-valaki, akit most a pokolba kívántam, a szám pedig ismeretlen volt, mivel mikor eljöttem kitöröltem a számát, nem láttam szükségesnek, hogy megtartsam.
- Mit akarsz Natalie? - kérdeztem ridegen.
- Apád miatt hívlak, kórházban van. - ahogy kimondta a szavakat rémület és harag árasztott el.
- Miért nem ezzel kezdted! Mi történt? - nem tudtam teljesen tisztán gondolkodni, lefagytam. A félelem csak nőt bennem, s a sírás kerülgetett. Abban reménykedtem, hogy nincs komoly baja. Nem tudnám elviselni ha apámat is elveszteném.
- Elmentem hozzá, mert beszélni akartam vele. És ismét összevesztünk, ekkor történt a baj... az orvosok azt mondják stroke-ot kapott. - ekkor hangja elcsuklott és sírni kezdett. Zokogásban törtem ki, és csak fogtam a kezemben a telefont. Miért velem történik ez? Utáltam ezt a nőszemélyt. A harag mely elöntött térített észhez. Nagy-nehezen összeszedtem magam, amennyire csak tudtam.
- Most hogy van? És mikor történt? - nem válaszolt, s hallottam, hogy még jobban sírni kezd. - Natalie válaszolj az Isten szerelmére! - parancsoltam rá.
- Melody én annyira sajnálom! Apád teljesen lebénult! - zokogni kezdett. Valószínűleg nem amiatt mert annyira szerette apát, hanem mert bűntudata volt. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Utáltam őt. S könnyeim nem apadtak, a földre-rogytam. Mindenem fájt, alig kaptam levegőt, szédültem, s a múlni nem akaró fájdalommal küzdöttem, mind hiába.
- Melyik kórházba vitték?
- A Kaliforniai Egészségközpontba.
- Odamegyek. És ha még mindig ott leszel, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - mondtam még mindig sírva, majd letettem. Nem tudtam mit csináljak, felhívjam-e Jennyt vagy sem. Elindultam, s egész úton azzal hitegettem magam, hogy apu felépül. Odaérve rögtön az orvost kerestem, s Dr. David Tong-hoz irányítottak. A doktor elmondta, hogy apám az intenzív osztályon van, és - az állapotától függően - körülbelül egy hétig ott tartják. Az már kiderült, hogy soha többet nem lesz képes járni, és felsőtestét is valószínűleg csak nehezen tudja mozgatni. Szellemileg sem teljesen ép, az még kérdéses, hogy kommunikációra mennyire lesz képes, és nagy esély van újabb agyvérzésre. További vizsgálatokat végeznek, hogy teljesen biztosak legyenek az eddigi eredményekben. A következő egy év kritikus. Valószínűleg a vérnyomásának hirtelen megugrása okozhatta a tragédiát. Egyszerűen nem tudtam mit szólni, újra sírni kezdtem. A mellkasomban lévő űr egyre csak nőtt, és nem tudtam mihez kezdhetnék. Nagy-nehezen abbahagytam a sírást, majd mindössze 5 percre engedtek be hozzá, és azt mondták, hogy amíg ezen az osztályon van, addig naponta csak ennyi időre láthatom. Bent ismét sírva fakadtam, s mikor kimentem arra gondoltam, talán most láttam utoljára. Hazamentem, s felhívtam Jennyt.
- Szia Melody! Még csak most értél haza? - kérdezte vidáman.
- Szia! - szóltam bele halkan, ugyanis alig voltam képes beszélni is. - Nem, nem most értem haza, de... - nem tudtam befejezni a mondatot, ismét sírni kezdtem.
- Melody mi a baj? Mondd már! Mi történt? - kiabálta a telefonba kétségbeesetten.
- Apa kórházban van, mert agyvérzése volt. Teljesen lebénult. Az orvosok azt mondják, a következő egy év kritikus, már ha addig életben marad. - hangom ismét elcsuklott, nem tudtam folytatni.
- De miért? Hogy? Tom teljesen egészséges volt! - mondta ő is sírva. - Odautazom, nem maradhatsz egyedül! - hálás voltam amiért ezt mondta, szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok.
- Köszönöm! Akkor majd ha ideértél elmondok mindent.
- Rendben, az első géppel, amin még van hely repülök! Ki tudsz értem jönni? Nem, ne gyere, ilyen állapotban ne vezess! Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Nem, dehogy! Apának nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha. Amúgy meg a vezetés megnyugtat, szóval ha nem bánod mégis kimennék eléd. - pityeregtem még mindig.
- Rendben, akkor majd megírom, hogy mikor érkezem. Jó legyél! - mondta, de hangja még mindig meg-meg akadt a sírástól. Megpróbált erős lenni, hogy mellettem tudjon állni. Sokkal tartozom ezért Jennynek, s kimondhatatlan hálát éreztem. Örültem, hogy van nekem. Bementem a fürdőszobába, s a tükörbe nézve rá kellett, hogy jöjjek, borzalmasan nézek ki. Engedtem a kádba vizet, majd belefeküdve rájöttem, pont ez kellett nekem. Megpróbáltam kikapcsolni teljesen, de nem sikerült. Nem tudtam, mi jöhet még ezután. Megcsörrent a telefonom, és ijedten szálltam ki a kádból, attól tartva, hogy a kórházból keresnek. Ismét a sírás határán voltam, de ránézve a kijelzőre megnyugodtam, hogy csak Jenny írta meg mikor érkezik. Visszafeküdtem a kádba, s ahogy behunytam a szemem rájöttem mennyire fáradt vagyok. Már több, mint huszonnégy órája talpon vagyok, s semmi másra nem vágytam, csak alvásra. Így gyorsan megmosakodtam, majd elfészkeltem magam, jó, puha ágyikómban. Agyam teljesen eltompult, így hamarosan mély álomba szenderültem...
Délután kettőkor ébredtem fel, lementem reggelizni. Ugyan nem voltam éhes, de tudtam, hogy ez a történteknek köszönhető, és ennem kell. Ahogy erre gondoltam, ismét sírni kezdtem, s pár falat után hányingerem támadt, így gyorsan eltakarítottam a tál müzlit, majd felmentem vissza a szobámba. Felhívtam a kórházat, és azt mondták, hogy minden rendben van, az eredmények kielégítőek. Ez egy kis reményt adott, és abban bíztam, hogy apu erős, és küzdeni fog. Visszadőltem az ágyba, majd úgy döntöttem felhívom Brian-t. Elmondtam neki mi történt, és megígérte, hogy azonnal átjön. Nem sokkal később csöngettek. Lementem ajtót nyitni, és Brian rögtön átölelt.
- Jajj Dee, annyira sajnálom! - ismét zokogni kezdtem, jól esett, hogy mellettem van. - Ssss! Ne sírj! Minden rendben lesz! - nyugtatgatott. - Menjünk beljebb, rendben? - mire én csak bólintottam, s a nappaliba mentünk.
- Miért velem történik ez? - kérdeztem sírva.
- Dee nem te tehetsz róla! - mondta határozottan. - És lehet, hogy furcsa lesz amit mondok, de még csak Natalie sem... ez bármikor megtörténhetett volna, hiszen a doki ahogy mondta, valószínűleg a magas vérnyomása miatt volt. Szóval kár lenne emiatt haragudni rá, vagy őt okolni. - mondta szelíden, és pontosan tudtam, hogy igaza van, még ha nehéz is beismernem.
- Tudom... De annyira nehéz most. Szerinted felhívjam Natalie-t? - kérdeztem, mert kis bűntudatom volt, amiért éjjel így beszéltem vele.
- Szerintem ne halogasd! Jobb most, legalább egy kicsit neki is könnyebb lesz. - mondta, s nem értettem mi ez a kedvesség iránta.
- Rendben, akkor felhívom. - elővettem a mobilom, és kikerestem a számát.
- Szia Melody! - köszönt rekedten, ebből arra következtettem, hogy nemrég sírhatott... szegény! Ráadásul miattam, hiszen mindent rá fogtam.
- Szia Natalie! Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Szóval sajnálom, hogy téged hibáztattalak, nem te tehettél róla! - mondtam szinte suttogva, megint a sírás kerülgetett.
- Ne mondj ilyet! Igenis az én hibám! Ha nem kezdek veszekedni vele a váláson, akkor ez nem történik meg!
- Ez nem így van. Ne ostorozd magad, mert te semmiről sem tehetsz. Ez akkor is bekövetkezhetett volna, ha velem vitázik valamin, vagy ha csak egy erősebb kávét iszik, nem tudhatjuk. - mondtam, s halkan ismét sírni kezdtem.
- De...
- Semmi de. Viszont arra megkérlek, hogy ne nehezítsd tovább a válást. Neked is jobb, ha hamar túl vagy rajta, és nekünk is.
- Rendben. És köszönöm, hogy felhívtál! Akkor szia! - azzal letette a telefont. Hát mit is vártam? Egy pillanatig azt hittem, hogy megváltozott, de nem. Ugyanaz a Natalie, mint volt. A válásról jutott eszembe, hogy még Anthony-t fel kell hívnom.
- Ne haragudj Brian, de még valamit el kell intéznem.- azzal kivonultam a nappaliból.
- Szia Anthony! Melody Stewart vagyok!
- Szia Melody! Én annyira sajnálom ami apáddal történt! - mondta részvétteljesen.
- Te erről honnan tudsz? - kérdeztem döbbenten.
- Jenny felhívott. Mindent megbeszéltünk, szóval nem kell aggódnod semmi miatt, a válás is gyorsan meg lesz.- jelentette ki.
- Hát akkor köszönök mindent!
- Ugyan! Semmiség!
- Szia! Majd később beszélünk!
- Mindenképp! - letettem. Jenny erre is gondolt, megpróbált minden terhet levenni a vállamról. Hálám egyre csak növekedett, nem tudom mihez kezdenék nélküle. Közben visszacsoszogtam a nappaliba, és megnéztem az SMS-t, amit Jenny küldött. Hatkor érkezik, szóval van még két órám.
- Megyek készülődni. - mondtam unottan.
- Hát igen nem árt ha nem úgy mész az utcára, mint egy zombi! – viccelődött, és ettől nekem is egy kicsit jobb kedvem lett. - De hová is megyünk? - kérdezte, s automatikusan többesszámot használt, ami nagyon jól esett.
- Jenny elé a reptérre. Hatkor száll le a gépe, szóval ideje összerakni magam, ahogy mondtad, tiszta zombi vagyok. - mosolyogtam rá.
- Rendben, akkor menj, én itt megvárlak!
- Oké. Ha éhes vagy szomjas vagy, tudod hol találod, szolgáld ki magad.
- Jó-jó. Na menj már, mert a végén nem fogunk odaérni! - gúnyolódott, s én elindultam felfelé. Kiválasztottam egy farmert meg egy egyszerű felsőt, a tréning helyett, ami rajtam volt. Ezután jöhetett a smink, ami már időigényesebb volt, tekintve, hogy kisírt szemem alatt sötét karikák ültek. Fél óra múlva kész lettem ezzel is, így lementem enni, és Brian mintha csak tudta volna, hogy mire készülök, szendvicseket gyártott szorgalmasan.
- Köszönöm! - vettem el egyet a tálcáról - Hmm, finom! - mondtam elismerően, és végre tudtam enni, nagyon jól esett már. Hamar befejeztük, és kellemesen jóllaktam.
- Szerintem ideje indulnunk! - mondta az órára pillantva.
- Igazad van! - helyeseltem, s gyorsan belebújtam a cipőmbe, bezártam az ajtót.
- Gondolom, te vezetsz. - mondta mosolyogva Brian.
- Ha nem bánnod. - válaszoltam, de nem tudtam rá visszamosolyogni.
- A vezetés megnyugtat, tudom, szóval felőlem! - azzal beültünk a kocsiba. Hamar a reptérre értünk, még hat óra sem volt.
- Dee lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak. - mondtam, s ránéztem.
- Komolyan csak azért jöttél haza, mert nem akartad Tomot egyedül hagyni? Mert úgy érzem, nem mindent mondtál el ezzel kapcsolatban! - mondta komolyan. Teljesen átlátott rajtam, de mit mondtam volna neki?! Hogy egy csapat vérfarkas vesz körül, és hogy történetesen bevésődtem az egyikbe, akinek nem vagyok elég jó, és nem akar engem? Ráadásul ott van egy sereg vámpír is. Szép mese mondhatom, de tuti, hogy diliházban kötnék ki. Ezekre a dolgokra gondolva ismét fájdalom töltött el. Nem olyan, mint amit idáig éreztem apu miatt, annál sokkal nagyobb. De megfogadtam, hogy emiatt nem sírok, s ismét felöltöttem kemény maszkomat.
- Szerinted nem elég indok, hogy szeretem apát, és mellette akartam lenni?! - színleltem felháborodást, de fájt hazudnom neki. Mindig, mindent megoszthattam vele, egészen mostanáig.
- Ne haragudj jó? - kért békítően – Én csak... nem is tudom mit hittem.
- Felejtsük el. - ekkor a visszapillantó tükörből láttam, hogy Jenny közeledik felénk, így kipattantam az autóból, és odarohantam hozzá. Bőröndjeit letette, és azonnal a nyakamba ugrott.
- Melody! Én, én, nem is tudom mit mondjak! - mondta sírva.
- Ne mondj semmit! Köszönöm, hogy itt vagy velem. És azt is, hogy mindent elintézel, beszéltem ma Anthony-val, de azt mondta, hogy te már mindent megbeszéltél vele. Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok ezért! - mondtam meghatódottan, de sírni nem tudtam, amiért most hálát adtam az égnek!
- Ugyan! Na de menjünk! Úgyis még el kell mondanod mindent részletesen! - ekkor már nem sírt, kezdett megnyugodni. Brian a csomagtartónál várt minket, és rögtön betette a bőröndöket.
- Szia Brian! - köszönt neki Jenny, s nem emlékeztem honnan ismerik egymást. - Köszönöm, hogy nem hagytad egyedül Melody-t!
- Szia Jenny! Ez csak természetes! És jó újra látni, még ha az ok nem is az! - mondta mosolyogva. Ekkor jöttem csak rá, hogy kb. egy évvel ezelőtt valami családi összejövetelen találkoztak, és hogy Brian nagyon csapta a szelet Jennynek. Végül is összeillenek, ugyanolyan vidámak állandóan, s Brian csak pár hónappal fiatalabb Jennynél, ami azért elfogadható. Hazafelé elmondtam mindent, amit csak tudtam, s furcsa módon nem sírtam. Talán kiapadtak könnyeim, nem tudom, de kezdtem megnyugodni. Aggódtam apu miatt, de Jenny és Brian biztatása reménnyel töltött el, s örültem amiért velem vannak...

7. fejezet

Csak egy sötét alakot láttam, nagyon megijedtem, így gyorsan felkapcsoltam a lámpát. Számomra ismeretlen valakivel találtam szemben magam. Szemei sárgák voltak, haja szőke. Csak álltam ott némán, majd végül megszólalt.
- Szia! Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem ez volt a szándékom.  Hadd mutatkozzam be: Carlisle Cullen vagyok! Örvendek!– odasétáltam, és bemutatkoztam:
- Melody Stewart.
- Megkérdezhetem, hogy Jacob hol van? Az ajtó nyitva volt, így remélem nem bánod, hogy bejöttem. Úgy gondolom, már egy ideje itt lehet nálad, szóval ezért…
- Sajnos nem tudok segíteni. – mondtam, s kezdtem megnyugodni.
- Esetleg megvárhatnám?
- Természetesen! Foglaljon helyet! Kér valamit? Jajj, de buta vagyok, hogy is kérne! – kaptam észbe, s kis meglepődöttséget véltem felfedezni látogatóm arcán, de gyorsan rendezte arcvonásait.
- Öhm, tegezz nyugodtan! – mondta, s kíváncsian tekintett rám. Megvárta, míg leülök, majd ő is így tett. Nem tudtam mit mondjak, hiszen nem ismertem őt, nem tudtam mit mondhatok neki.
- Remélem, nem veszed tolakodásnak, de megkérdezhetem, hogy te Jake, ümm, párja vagy? – kérdezte óvatosan, és értettem mire akar célozni. Ezen egy kicsit nevettem magamban. Húzzam tovább a dolgot, vagy inkább adjak egyenes választ rejtett célzására? Utóbbi mellett döntöttem:
- Nem szó sincs ilyesmiről, nem Jake lenyomata vagyok. – ezen kicsit töprengett majd ismét kérdezett.
- Akkor te tisztában vagy mindennel ugyebár. – inkább kijelentette, mint kérdezte. – De akkor, hogy tudhatsz minderről? – nem értettem miért fontos ez. Számít egyáltalán valamit, hogy tudom?
- Egy balesetnek köszönhetően. – adtam egy rövid választ, mivel nem tudtam miért kérdezi.
- Ebből baj lehet… - mondta inkább magának, mint nekem.
- Ő mit keres itt? – szólalt meg az ajtóból Jake.
- Nem tudom, hozzád jött.
- Szervusz Jacob! – üdvözölte őt Carlisle selymes hangon.
- Üdv Doki! Minek köszönhetem a látogatását? – mire Carlisle rám nézett, és ebből rögtön tudtam, hogy kettesben akar beszélni Jake-kel.
- Hát akkor én azt hiszem, felmegyek fürdeni, elnézést! – néztem a doktorra. – Örülök, hogy megismertelek! – mondtam még, majd elindultam felfelé, és komolyan Jake szemébe néztem, hogy tudja, ezt nem ússza meg ennyivel.
- Úgyszint. – felsiettem a lépcsőn, s ahogy mondtam, bementem a fürdőbe és forró fürdőt vettem. Nem értettem mire célozhatott Carlisle azzal, hogy „ebből még baj lehet”, mindenesetre kicsit aggasztott a dolog. És miért kereste Jacob-ot? Valami fontos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy idejöjjön, valószínűleg Jake is erre gondolhatott, s emiatt volt rendes vele. De vajon mi az indok? Amint elment a doki, kifaggatom Jake-et, most nem menekül! Mikor kész lettem a hajszárítással is, kiviharoztam a szobámból, elég időt hagytam nekik, hogy megbeszéljék a dolgokat. De nem találtam senkit a házban, és ez bosszantott, ugyanakkor aggodalommal töltött el. Mivel Tess-szel a vásárlás közben étkezésre is időt szántunk, így felmentem a szobámba aludni. Csak forgolódtam az ágyban, nem értettem semmit. Mi történhetett, hogy Carlisle idejön, majd Jake-kel együtt eltűnik? És miért lehet baj, hogy úgy tudok a létezésükről, hogy nem vagyok senkinek sem a lenyomata? Ekkor olyan kérdés futott át agyamon, ami eddig is ott motoszkált, de sosem fogalmazódott meg igazán, vagy talán csak nem akartam. Ha a három lány, Liz, Caren és Lola nem tud a létezésükről, és pont emiatt nem is szólnak nekik a tanácsgyűlésekről, akkor nekem miért? Hiszen még azelőtt meghívott Jake, hogy tudtam volna az igazságot. Mindenki számára egyértelmű volt a dolog, de nekem nem. Vagy csak elástam elmém legmélyére, hogy ne háborogjon, így kikerülve a felesleges fájdalmat, melyet már annyiszor okoztak. Nem féltem igazán tőlük, mert nyilvánvalóan nem tudtam. Lenyomat vagyok, ha tetszik, ha nem, s csak most eszméltem rá, miért éreztem hiányt minden egyes pillanatban, mikor Jake nem volt velem. Szép lassan szerettem belé, még ha nem is akartam. De ha a bevésődés valóban olyanfajta köteléket jelent, mint azt elmondták, akkor Jake miért képes így viselkedni? És Brady miért volt képes ennyi időt hagyni Tess-nek? Ennyire szeretnek, hogy saját érzéseiket háttérbe szorítva kivárják, míg a bevésődés tárgya, maga is rájön, csak egy valakihez tartozik? Vagy velem van gond? Vajon Jake nem akar engem, hiába kapcsolja hozzám szinte elszakíthatatlan kötelék, s minden nap ez ellen küzd? Ésszerű magyarázat, s érthető is. Egy lelki nyomorék vagyok, akár beismerem, akár nem, érzéseim tűzvihara bármelyik pillanatban kitörhet ketrecéből, s ki akarna egy ketyegő bombával élni? Féltem. Nem attól, hogy mik vesznek körül, hanem az érzéseimtől. Féltem, mert az iránta érzett szerelem nyomta el ösztöneimet, így nem tudtam menekülni előlük. Valóban van választásom? Hiszen hiába nem tudtam erről, mégis hozzáköt valami megmagyarázhatatlan, vagy inkább felfoghatatlan, mert hiába is viselkedett Jacob így, valami mégis hozzá húzott. Amilyen önző voltam egész életemben, nem tiltakoznék ellene. De ez a helyes lépés? Jacob is küzd ez ellen, s ahogy ezen töprengtem eszembe jutott egy idézet: "Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?" Hm, milyen igaz! S észre sem vettem, mély álomba szenderültem… A telefon csörgése riasztott fel, még sötét volt. Apu az. De ilyenkor? Nagyon megijedtem, s felkaptam a telefont.
- Szia apu,valami baj van?
- Szia kicsikém! Lehet nem ez a megfelelő alaklom, de beszélni szeretnék veled.
- Oké apu, persze.
- Akkor bele is vágok a közepébe, de kérlek hallgass végig. Natalie-val elválunk…
- Máris hazamegyek! – vágtam közbe, ezzel figyelmen kívül hagyva kérését. – Bocsi! Kérlek, folytasd!
- Nem kell, jól vagyok! Minden rendben lesz! A lényeg annyi, hogy csak most nyílt fel a szemem. Szerettem őt, de az érzés nem volt kölcsönös. – hangja elcsuklott, s éreztem remegő hangján, hogy könnyeivel küzd. Már én is a sírás határán voltam, nem tudtam elviselni, hogy apám ilyen állapotban van. Legszívesebben azonnal kitekertem volna annak a kígyónak a nyakát, hogy betette a házba a lábát.
- Jajj apu, én annyira sajnálom! – mondtam, s alig tudtam visszatartani zokogásom.
- Semmi baj kicsim, jobb ez így. Igazad volt mindig is! Sajnálom, hogy nem törődtem veled eleget, és köszönök mindent!
- Apu ne mondj ilyet! Te vagy a világ legjobb édesapja! Minden hülyeségem elviselted, s akárhányszor elbotlottam, te ott voltál, és újra talpra állítottál. – nem bírtam tovább. Minden érzés felszínre tört, és zokogni kezdtem. Régóta nem tudtam apámmal így beszélgetni, s csak most jöttem rá mennyire hiányzott.
- Na, elég! Úgy bőgünk, mint két óvodás! – nevetett, és nekem is nevetnem kellett rajta. Rá vall, hogy az ilyen helyzetekben elviccelje a dolgokat.
- Igazad van! No de biztos jól vagy?
- Igen. Tudod, most jól jön, hogy az ügyvédünket addig nem hagytad békén, míg alá nem íratta velem a házasság előtti szerződést. Köszönöm!
- Te mióta tudsz erről?
- Mikor tegnap délután felhívtam Anthony-t, hogy válni akarok, akkor mondta el, hogy a nap minden órájában hívtad, egészen addig, míg bele nem mentem.
- Értem. – mondtam zavaromban, mert nem akartam, hogy apu megtudja.
- Szóval így minden gyorsabban fog menni. Anthony bizakodó, azt mondta, hogy ha minden rendben megy, akkor két hónapon belül kimondhatják a válást.
- Az jó apu! – mondtam, s kezdtem megnyugodni, amivel együtt a fáradtság minden súlya rám nehezedett.
- Jól van kicsim, ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak jól esett már egy kicsit beszélgetni veled. Aludj tovább, majd holnap hívlak még! Jó éjszakát, álmodj szépeket!
- Neked is jó éjt apu, szeretlek!
- Én is szeretlek! – s letette. Nem tudtam mit is mondhattam volna még, mivel az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól. Visszadőltem ágyamba, s nem sokkal később a tudatlanság mély világában voltam… Felébredve rögtön zakatolt az agyam, s a tegnap éjszaka következtetéseire gondoltam. Válaszokat akartam, méghozzá minél hamarabb, így úgy döntöttem, elmegyek Sam-hez, nála többet senki sem tudhat. Elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd gyorsan felöltöztem és lementem reggelizni. Mihelyst kész lettem azzal is, kocsiba pattantam, és Emilyhez hajtottam, mivel Sam-et hol máshol találnám. Szerencse, hogy La Push nem túl nagy, így pontosan tudtam hová megyek. Odamentem, és bekopogtam.
- Szabad! – kiáltott Emily. Bementem, és rögtön a lényegre tértem.
- Szia Em, Sam-hez jöttem.
- Szia, most nincs itthon, de ha gondolod, megvárhatod. Ülj le.
- Köszönöm!
- De miért keresed?
- Mondd Em, te mit tudsz a tegnap éjjel történtekről? Mit keresett nálunk Carlisle? – s hirtelen elfogott dühöt próbáltam alább ásni.
- Hát, nem is tudom…
- Ne kertelj, az igazságot akarom tudni! – mondtam már kicsit feljebb emelve hangom. Ő leült, majd mélyen a szemembe nézve kezdte el.
- Tegnap éjjel sok minden megváltozott Melody! Carlisle látogatása annak volt köszönhető, hogy Bella és Edward visszatért, s mint kiderült Bella egy szörnnyel, illetőleg egy egyedülálló lénnyel terhes, és nagyon rossz állapotban van. Az a lény belülről öli meg őt, s Edward azt akarta, hogy Jake lebeszélje a kihordásáról, mondván van más lehetősége is.  Arra kérte Jacobot, ajánlja fel neki, hogy gyereket nemz Bellának, ezzel megadva neki, amit akar. Edward félreállt volna, csak hogy megmentse Bella életét. Természetesen ebbe Bells nem ment bele, de abban reménykednek, hogy sikerül megtörni. Sam nem értett egyet Jake döntésével, úgy gondolja, a lény veszélyes lehet, és Bella sosem fogja elfogadni a másik lehetőséget, ahhoz túlságosan is szereti Edward-ot, s emiatt a falka kettévált, vérvonal szerint Jake-et illetné az Alpha szerep, de ő erről lemondott, s mivel Seth sem értett egyet Sam döntésével, miszerint megtámadják a Culleneket, így Jake-kel ment. Sam most is az öregekkel tanácskozik, s nem tudni mi lesz. – miközben elmondta mi történt halkan sírni kezdtem. Minden szóval egy újabb darab tört le szívemből, mígnem teljesen darabokra tört. Jake nem engem akar, ő Bellával akar lenni, s boldogságát nem akarom tönkretenni, találja meg akár Bella, vagy bárki más mellett. Nem akartam itt lenni, utáltam ezt a helyet.
- Köszönöm, hogy elmondtad, nekem mennem kell. – meg sem várva reagálását elviharoztam. Nem akartam többé itt lenni, utáltam, hogy egyáltalán egy percre is betettem ide a lábam, ezzel is megkeserítve a számomra legfontosabb ember életét. Hazaérve lezuhanyoztam, s gyorsan összepakoltam a cuccaim. Könnyeim kiapadtak, arcomra kemény maszk ült, de lelkemben vad hurrikán tombolt, melyet szívem legmélyebb pontjára temettem. Sorjában levittem a bőröndöket a kocsiba, majd még utoljára körbenéztem, s leültem az ebédlőasztalhoz, s egy tollat szorongatva kezemben meredtem az üres lapra. Nem tudtam mit írhatnék, így inkább felhívtam Jennyt:
- Szia Jenny!
- Szia Melody, mi újság van?
- Apu elválik Natalie-tól, haza kell mennem, nem hagyhatom magára aput. Ugye megérted? – mondtam immáron kemény hangon.
- Persze, de miért, mi történt? – kérdezte döbbenten.
- Majd később elmondom, de most hosszú út áll előttem. Ha megérkeztem hívlak. – azzal kinyomtam. Bepattantam a Rover-be, s otthagytam magam mögött az egyetlen helyet, ahová sosem akartam visszatérni. Csalódott voltam, összetört szívem minden darabkája fájt. A magam mögött hagyott kilométerekkel együtt az űr is nőtt bennem, s csak nehezen tudtam elnyomni. Csak akkor álltam meg, mikor tankolnom kellett. Körülbelül az út felénél járhattam, mikor ismét zokogni kezdtem, s erőt véve magamon elhatároztam, soha többé nem fogok emiatt sírni. Apám nem egy ilyen lelki roncsot érdemel, főleg most, neki is szüksége van támaszra, mi már csak egymásnak maradtunk.  Ismét kemény maszkot erőltettem magamra, melyet már sosem fogok levenni…

6. fejezet

Ezúton is szeretném megköszönni Twilight Addenda-nak a rengeteg segítséget! Az egyik részt a fejezetből neki köszönhetitek! Drága Füligszájt sem hagynám ki, egyik szereplőm tulajdonságait belőle merítettem, rengeteg inspirációt ad! Köszönöm!

Reggel 9:03-at mutatott az óra, mikor felébredtem. A fürdőszobai dolgok után felöltöztem, és már rohantam is reggelit készíteni. Végül a szendvics mellett döntöttem, az gyorsan meg van. Már végeztem és leültem enni, mikor Jake csoszogott be a konyhába.
- Jó reggelt! – köszönt, mikor lehuppant az egyik székre.
- Neked is! Hogy aludtál? – érdeklődtem.
- No, csak nem érdekel? – vigyorgott – én jól aludtam, kényelmesen. És te? Rólam álmodtál? Mert én rólad! – vigyorodott el kajánul.
- Hát akkor azt ajánlom, jól vésd a memóriádba, mert, ahogy te is mondtad, csak egy álom volt, és az is marad! – háborodtam fel, mire nagy nevetést kaptam válaszul. – Inkább egyél, te sem gondolhattad, hogy ezt mind magamnak csináltam, tekintve, hogy már ez az egy után jól laktam. – böktem fejemmel a 12 szendvics felé. Azzal maga elé húzta a tálcát, és enni kezdett. Ekkor megszólalt a csengő. Majd még egyszer. Valakinek nagyon sürgős!
- Hello Collin! – álltam meglepetten az ajtóban.
- Szia! Nem zavarlak?
- Hogy zavarsz-e? Inkább a megmentőmnek neveznélek! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Akkor bemehetek?
- Persze! De várj, előbb kint szeretnék megbeszélni veled valamit. Velünk kapcsolatban. – széles vigyor terült el az arcán. Pont, amitől féltem. Közben hátrálni kezdett, én pedig követtem.
- Nézd, szóval én egy nagyon aranyos srácnak tartalak, de ennyi. Remélem ezzel nem bántalak meg, csak tisztázni szerettem volna a dolgokat. – ekkor vad remegésbe kezdett, és iszonyú düh ült ki arcára.
- Nem vagyok elég jó neked? Túl fiatal? Hmm? – sziszegte összeszorított fogai közül. Hátrálni kezdtem, és ekkor valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve. Amikor megláttam magam előtt a hatalmas farkast, az eszem pontosan tudta, hogy mit látok, de a testem teljesen mást súgott, mint az elmém. A hátamon felmeredtek a pihék, mintha ólomsúlyokat aggattak volna a lábaimra, a bensőm remegni kezdett, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéből a rámtörő félelemtől, de a tudatom, én magam sem tudom, hogy miért, képtelen a rettegésre ettől a hatalmas állattól. Ekkor megtört a varázs. Az oldalam mellől egy másik hatalmas farkas lépett elő, és a szemeibe nézve azonnal tudtam, hogy ő csak Jacob lehet. Valamiért ahelyett, hogy kétszeresére nőtt volna bennem a félelem, hirtelen elkezdtem megnyugodni Jake látványától. Collin hátat fordított és eliramodott az erdő felé Jake-kel a nyomában. Nem a farkasok létezésén kezdtem törni a fejem, hanem azon, vajon miért nem kaptam sokkot az eseményektől, amikor pontosan tisztában vagyok vele az eddigi tapasztalataimból, hogy a testem igenis sokkos állapotban volt abban a néhány másodpercben, míg a két farkas el nem tűnt előlem. De akkor most, miért nem vagyok sokkos? Kb. negyed óráig állhattam ott némán, magyarázatra várva, majd bementem. Eszméletlen! Ez valami felettébb csodás dolog, ámultam el. Felidéztem a tegnap hallottakat. Akkor minden igaz? Valahogy hihetetlennek tűnt, de a saját szememmel láttam. Vagy csak hallucináltam? Álmodtam? Egy jó nagyot csíptem a combomba. Ez valóban megtörtént. Elvarázsolt ez az egész. Félnem kéne? Talán. De valahogy nem éreztem úgy, hogy kellene. Nem tudtam mit érzek, válaszokat akartam. Nem tudom mióta agyalhattam ezen, de szerintem egy jó háromnegyed órája, mikor Jake jött be óvatosan a nappaliba.
- Szóval minden legenda igaz? – kezdtem – És mindenki vérfarkas, úgy értem mindenki a társaságból? De ez hogy lehet?
- Te nem is félsz tőlem? Tőlünk?- kérdezte döbbenten.
- Nem, dehogy! Vagy mégis kéne? Úgy értem, ti senkit sem akartok bántani a hidegeket leszámítva. Vagy nem? Ez egyszerűen varázslatos!
- Közel sem olyan jó, mint hiszed! – vágta rá. – Válaszolva a kérdésedre: Igen, a tegnapi mesék igazak, mi sem hittünk benne, egészen egy évvel ezelőttig. Az öregeket leszámítva minden fiú, no meg persze Leah. Ez egy furcsa génmutáció, amit mi sem értünk. Ha felbukkannak a vérszopók, kitör a láz. És mivel a Cullenek ismét itt vannak…
- Hogy mi? – kezdtem. – Vámpírok vannak a szomszédban?! – hangom egy oktávval feljebb csúszott. Tess mondott pár szót róluk, még Bellával kapcsolatban.
- Nem kell tőlük félni! Ők csak állati vért isznak. És köti őket az egyezség. Ha akár csak megharapnak egy embert, kitör a háború. És ez úgy látszik, hamarosan megtörténik. – mondta.
- De miért? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert Bella Swan hozzáment az egyik vérszopóhoz és…
- Ő a szerelmed ugye? – csúszott ki a számon. De ő csak folytatta.
- És át akar változni, hogy örökre a pióca mellett maradhasson. Persze meg is fogják neki adni, amit akar, de ezzel megszegik a szerződést, vagyis ha a falka úgy dönt, akkor megtámadjuk őket. És ismét válaszolva kérdésedre, nem, nem a szerelmem. Annak vége. Bella továbbra is fontos nekem, de csak, mint a legjobb barátom. – ledöbbentem. – Na, mi van inadba szállt a bátorságod? – nevetett.
- Hülye! – azzal neki vágtam az egyik párnát. – Csak meg kell emésztenem. Ki tud még erről? Jenny tudja?
- Jenny nem is sejti a dolgot. És Embry anyján, és Paul családján kívül mindenki. – válaszolt.
- Tess is tudja? – kérdeztem meglepetten.
- Bizony.
- És akkor a lányok, Lola, Liz és Caren, esetleg Sheryl? No meg Emily, Kim és Rachel?
- Lola, Liz, Caren és Sheryl nem. De a többek igen. A bevésődés tárgyának el lehet mondani.
- És nem baj, hogy már én is tudom? – ekkor kínt láttam átfutni Jake arcán.
- Nem, nem baj. – mondta ridegen.
- Akkor jó. – mosolyodtam el. – És Collinnal mi van?
- Semmi. Jól van, csak ő még nehezen kontrolálja magát.
- De én nem belé vésődtem vagy ilyesmi? Ugye? – kérdeztem zavartan. Erre nevetni kezdett.
- Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak azt hiszi szerelmes beléd, pont úgy, mint én annak idején Bellába. – nevetett tovább.
- Hát akkor ezt megbeszéltük. Mi legyen az ebéd? – kérdeztem.
- Nem tudom, mondjuk tálaljunk fel téged. – vigyorgott kajánul.
- Idióta! Akkor csinálok valami egyszerűt.
- Felőlem.
Végül tejszínes-fokhagymás csirkemellet és köretnek rizst csináltam. 45 perc alatt kész voltam, pont, ahogy reméltem. Közben megpróbáltam megemészteni a hallottakat, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, igaz ebben már profi voltam.
- Jake! – kiabáltam be, miközben megterítettem. – Kész a kaja! – s már kint is volt.
- Jó illata van! – kiszedtem neki egy hatalmas adagot, majd magamnak is.
- Jó étvágyat! – mondta még gyorsan, és már enni is kezdett. Mikor befejeztük, percekig csak ültünk, mindketten jóllaktunk.
- Hát ez igazán finom volt! – mondta köszönetképpen.
- Egészségedre! – azzal megfogtam az ő tányérját is, és mosogatni kezdtem.
- Elmegyek Sam-hez! El kell mondanom neki, mi történt ma! – mondta, s már indult is.
- Oké. – szóltam még oda, s már csapódott is az ajtó.
Mikor végeztem, úgy döntöttem, felhívom Tess-t. Tárcsáztam.
- Szia Tess!
- Szia Melody!
- Mit szólnál, ha ma átugranánk Port Angeles-be vásárolni?
- Ne haragudj, de most nem állunk úgy.
- Jajj, ne butáskodj! Szívesen megveszek neked bármit, cserébe, hogy pár órán át elviselsz!
- Ezt nem fogadhatom el!
- Naaa, légyszíííí!
- Jól van, akkor kettő perc és nálad vagyok! – azzal letette. Örültem, hogy eljön velem, nagyon megkedveltem Tess-t. Pont kész lettem, mikor kopogtak.
- Megyek! – kiabáltam ki, s már siettem is le.
- Mehetünk? – kérdezte vidáman.
- Ühüm, jajj nem! – ekkor jutott eszembe, hogy Jake-nek nincs kulcsa. Ha nyitva hagyok egy ablakot, valószínűleg azon is be tudna mászni, de eszébe jutna? – Nyitva kell hagynom az ajtót, hogy Jacob be tudjon jönni. – magyaráztam. – Végül is, ki akarna itt kirabolni?! – vigyorogtam rá, majd írtam pár sort Jake-nek:

Jake!
Tess-szel elmentem Port Angeles-be vásárolgatni egy kicsit. Az ajtót neked hagytam nyitva, másoltatok kulcsot, hogy legyen neked is!

         Melody

Majd a hűtőre tettem.
- Akkor menjünk! – mondtam. Elindultunk, nem tudtam mit mondjak, de pár percnyi csend után belekezdtem.
- Tudok mindent!
- Hogy? – teljesen ledöbbent. Elmeséltem neki, mi történt a délelőtt folyamán.
- Sejtettem, hogy baj lesz! – mondta. – De tudod mit?! Örülök, hogy te is tudod! Így nem kell állandóan vigyáznom a számra… - eközben Port Angeles-be értünk.
- Még felhívom gyorsan apámat! – mondtam, s már tárcsáztam is, bár féltem mit fog szólni.
- Oké. – mondta gyorsan Tess.
- Szia apu! – köszöntem.
- Szia kicsim! Mi újság? Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól vagyok, minden rendben. Igazából meg akartam kérdezni, hogy bánnád-e, ha az egyik barátnőmmel vásárolnánk pár új ruhát, Port Angeles-ben.
- Nem, dehogy! Nyugodtan! Érezzétek jól magatokat! – kívánta.
- Köszi apa! Otthon minden oké? – érdeklődtem.
- Igen megvagyunk! Jenny jól van?
- Persze, csak sokat melózik!
- Hát ez előfordul! Na, jól van, le kell tennem, szeretlek kislányom! Vigyázz magadra!
- Én is szeretlek apu, szia!
- Szia! – vegyes érzésekkel tettem le a telefont. Egyrészről nagyon hiányzott az otthonom, másfelől pedig örültem, hogy itt vagyok, így nem kell elviselnem Natalie nyávogását, és úgy éreztem igaz barátokra találtam.
- Hát akkor induljunk! – mondtam totál bezsongva Tess-nek, aki már ki is pattant a kocsiból. Gyorsan másoltattam kulcsot, aztán jöhetett az igazi élvezet. Milliónyi ruha felpróbálása után, a cipő és kiegészítő bolt kerüt sorra. Na, ott sem töltöttünk el kevés időt! Jól éreztem magam, és úgy tekintettem Tess-re, mint a legjobb barátnőmre. Hazaindultunk, s már este fél 10 volt.
- Ez nagyon jó volt – kezdte – és még egyszer köszönök mindent!
- Örülök, hogy jól érezted magad, én is így vagyok vele! És ne hálálkodj! Megérdemled, hisz képes vagy elviselni engem! – ezen mindketten nevettünk egy nagyot. Megálltam a házuk előtt, s kinyitva a csomagtartót, elégedetten néztem végig a szatyrokon.
- Hát akkor, szia! – köszönt el.
- Szia!
Gyorsan beszálltam a kocsiba, beálltam a garázsba, és behurcolkodtam. A szerzeményeket gyorsan felvittem, majd lecsoszogtam a nappaliba. Ekkor nagyon megijedtem…

Megint itt!

Haliho!
Ismét itt vagyok, nagyon jól éreztem magam! Tervezem, hogy hozok új részt még ma este, de meglátjuk mi lesz belőle, remélem legkésőbb holnap fel tudom tenni.
További szép estét!

xoxoxo Devil