8. fejezet

Hívtam aput, de nem vette fel. Aggasztani kezdett a dolog, azzal nyugtattam magam, hogy biztosan dolgozik még így késő este is, és ezért. Rá vall, hogy ilyenkor is bemenjen, pedig nincs olyan állapotban. Megálltam tankolni, majd bementem a mosdóba, hogy elfogadható külsővel térjek haza. Megcsörrent a telefonom: Tess hívott. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, mindenesetre nem akartam őt megbántani azzal, hogy nem is beszélek vele. Felvettem:
- Szia Tess. - akkor döbbentem rá, hogy hangom milyen fásult, kemény.
- Szia Melody! Mégis merre vagy? Jártam nálatok már nem is egyszer, és sehol senki. - mondta, ezek szerint Emily nem beszélt látogatásomról, s ezért tartozom neki.
- Hazajöttem. - válaszoltam röviden, s reméltem nem kérdezősködik.
- De mégis miért? Jacob miatt? Mert ha így van, akkor... - kezdett bele mondandójába.
- Nem miatta. - hazudtam. - Apám elválik Natalie-tól, nem akarom őt egyedül hagyni. Szüksége van rám. - mondtam, s meglepődtem, milyen könnyen mondom el a részigazságot, s hallgatom el a fő indokot.
- Jajj, én annyira sajnálom Melody! De miért nem jöttél át legalább elköszönni?
- Nem szeretek búcsúzkodni. - adtam ésszerű, ám de közhelyes választ.
- Búcsúzkodni? Ezek szerint nem tervezed, hogy visszajössz. - mondta elcsukló hangon. Feltörni készültek érzelmeim, de visszaszorítottam őket, s minden erőmet összeszedve válaszoltam.
- Nem megyek vissza La Push-ba, így van.
- De miért? Apád biztosan nem bánná.
- Nem szeretek ott élni. - hazudtam, s a szavak, melyeket kimondtam fájdalommal töltöttek el. - Utáltam azt a helyet. Unalmas. - nem akartam megbántani, de nem hagyhattam, hogy még valaki szenvedjen miattam.
- De Melody hogy mondhatsz ilyet? Ez nem igaz! Mikor itt voltál, nem úgy tűnt, hogy utálnál itt lenni. Mondd el mi történt! - átlátott rajtam. Volt alkalmunk igazán megismerni egymást, s igaz barátommá vált.
- Szerinted a La Push-i élet izgalmas? Nincs egy jó buli, semmi izgalom. Élni közönséges emberek között, nem vágyálmom, én ennél többre vágyom. A San Francisco-i életemhez nem fogható semmi. - mondtam, s visszagondolva az elmúlt évekre, úgy éreztem, életem legszebb hetét töltöttem La Push-ban, melyhez semmi sem fogható. Tudtam, ezzel a kijelentésemmel nagyon megbántottam őt, s legalább annyira fájt kimondanom.
- Te ilyennek gondolsz minket? Közönségesnek? Hát ha így van, akkor nagyon félreismertelek, és nincs miről beszélnünk! - hallottam, hogy halkan sír.
- Lehetséges. És ha így gondolod, akkor szia.- azzal kinyomtam a telefont. Fájt, hogy ennyire meg kellett bántanom legjobb barátnőm, de így lesz neki a legjobb. Örökre el kell szakadnom tőlük, és ez csak így megy. Visszaültem a kocsiba, és egyenesen hazavezettem, pár óra múlva már otthon voltam. Megálltam a ház előtt, majd egy perc múlva bementem.
Körülnéztem, de senkit sem találtam. A személyzet semmi nyomát sem véltem felfedezni. Vajon apu küldte el őket? Nem akarta, hogy így lássák őt? Meg tudom érteni, pont ugyanígy éreztem, de nem akartam egyedül hagyni. De vajon apu hol lehet? Elutazott volna? Bár ha jobban meggondolom, valószínűbb, hogy átment iszogatni valamelyik sznob barátjához, s ilyenkor reggelig elő sem keveredik. Azért kicsit örültem volna, ha így van, legalább jól érzi magát. Bevittem a cuccaim és mivel aludni még nem tudtam, pedig már reggel öt óra volt, szép lassan elkezdtem kipakolni. Megpróbáltam nem gondolni az elmúlt napra, örökre kitörölni az emlékezetemből. Csörgött a telefonom, s ismeretlen szám volt.
- Igen, tessék?
- Szia Melody! - szólt bele olyan-valaki, akit most a pokolba kívántam, a szám pedig ismeretlen volt, mivel mikor eljöttem kitöröltem a számát, nem láttam szükségesnek, hogy megtartsam.
- Mit akarsz Natalie? - kérdeztem ridegen.
- Apád miatt hívlak, kórházban van. - ahogy kimondta a szavakat rémület és harag árasztott el.
- Miért nem ezzel kezdted! Mi történt? - nem tudtam teljesen tisztán gondolkodni, lefagytam. A félelem csak nőt bennem, s a sírás kerülgetett. Abban reménykedtem, hogy nincs komoly baja. Nem tudnám elviselni ha apámat is elveszteném.
- Elmentem hozzá, mert beszélni akartam vele. És ismét összevesztünk, ekkor történt a baj... az orvosok azt mondják stroke-ot kapott. - ekkor hangja elcsuklott és sírni kezdett. Zokogásban törtem ki, és csak fogtam a kezemben a telefont. Miért velem történik ez? Utáltam ezt a nőszemélyt. A harag mely elöntött térített észhez. Nagy-nehezen összeszedtem magam, amennyire csak tudtam.
- Most hogy van? És mikor történt? - nem válaszolt, s hallottam, hogy még jobban sírni kezd. - Natalie válaszolj az Isten szerelmére! - parancsoltam rá.
- Melody én annyira sajnálom! Apád teljesen lebénult! - zokogni kezdett. Valószínűleg nem amiatt mert annyira szerette apát, hanem mert bűntudata volt. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Utáltam őt. S könnyeim nem apadtak, a földre-rogytam. Mindenem fájt, alig kaptam levegőt, szédültem, s a múlni nem akaró fájdalommal küzdöttem, mind hiába.
- Melyik kórházba vitték?
- A Kaliforniai Egészségközpontba.
- Odamegyek. És ha még mindig ott leszel, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - mondtam még mindig sírva, majd letettem. Nem tudtam mit csináljak, felhívjam-e Jennyt vagy sem. Elindultam, s egész úton azzal hitegettem magam, hogy apu felépül. Odaérve rögtön az orvost kerestem, s Dr. David Tong-hoz irányítottak. A doktor elmondta, hogy apám az intenzív osztályon van, és - az állapotától függően - körülbelül egy hétig ott tartják. Az már kiderült, hogy soha többet nem lesz képes járni, és felsőtestét is valószínűleg csak nehezen tudja mozgatni. Szellemileg sem teljesen ép, az még kérdéses, hogy kommunikációra mennyire lesz képes, és nagy esély van újabb agyvérzésre. További vizsgálatokat végeznek, hogy teljesen biztosak legyenek az eddigi eredményekben. A következő egy év kritikus. Valószínűleg a vérnyomásának hirtelen megugrása okozhatta a tragédiát. Egyszerűen nem tudtam mit szólni, újra sírni kezdtem. A mellkasomban lévő űr egyre csak nőtt, és nem tudtam mihez kezdhetnék. Nagy-nehezen abbahagytam a sírást, majd mindössze 5 percre engedtek be hozzá, és azt mondták, hogy amíg ezen az osztályon van, addig naponta csak ennyi időre láthatom. Bent ismét sírva fakadtam, s mikor kimentem arra gondoltam, talán most láttam utoljára. Hazamentem, s felhívtam Jennyt.
- Szia Melody! Még csak most értél haza? - kérdezte vidáman.
- Szia! - szóltam bele halkan, ugyanis alig voltam képes beszélni is. - Nem, nem most értem haza, de... - nem tudtam befejezni a mondatot, ismét sírni kezdtem.
- Melody mi a baj? Mondd már! Mi történt? - kiabálta a telefonba kétségbeesetten.
- Apa kórházban van, mert agyvérzése volt. Teljesen lebénult. Az orvosok azt mondják, a következő egy év kritikus, már ha addig életben marad. - hangom ismét elcsuklott, nem tudtam folytatni.
- De miért? Hogy? Tom teljesen egészséges volt! - mondta ő is sírva. - Odautazom, nem maradhatsz egyedül! - hálás voltam amiért ezt mondta, szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok.
- Köszönöm! Akkor majd ha ideértél elmondok mindent.
- Rendben, az első géppel, amin még van hely repülök! Ki tudsz értem jönni? Nem, ne gyere, ilyen állapotban ne vezess! Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Nem, dehogy! Apának nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha. Amúgy meg a vezetés megnyugtat, szóval ha nem bánod mégis kimennék eléd. - pityeregtem még mindig.
- Rendben, akkor majd megírom, hogy mikor érkezem. Jó legyél! - mondta, de hangja még mindig meg-meg akadt a sírástól. Megpróbált erős lenni, hogy mellettem tudjon állni. Sokkal tartozom ezért Jennynek, s kimondhatatlan hálát éreztem. Örültem, hogy van nekem. Bementem a fürdőszobába, s a tükörbe nézve rá kellett, hogy jöjjek, borzalmasan nézek ki. Engedtem a kádba vizet, majd belefeküdve rájöttem, pont ez kellett nekem. Megpróbáltam kikapcsolni teljesen, de nem sikerült. Nem tudtam, mi jöhet még ezután. Megcsörrent a telefonom, és ijedten szálltam ki a kádból, attól tartva, hogy a kórházból keresnek. Ismét a sírás határán voltam, de ránézve a kijelzőre megnyugodtam, hogy csak Jenny írta meg mikor érkezik. Visszafeküdtem a kádba, s ahogy behunytam a szemem rájöttem mennyire fáradt vagyok. Már több, mint huszonnégy órája talpon vagyok, s semmi másra nem vágytam, csak alvásra. Így gyorsan megmosakodtam, majd elfészkeltem magam, jó, puha ágyikómban. Agyam teljesen eltompult, így hamarosan mély álomba szenderültem...
Délután kettőkor ébredtem fel, lementem reggelizni. Ugyan nem voltam éhes, de tudtam, hogy ez a történteknek köszönhető, és ennem kell. Ahogy erre gondoltam, ismét sírni kezdtem, s pár falat után hányingerem támadt, így gyorsan eltakarítottam a tál müzlit, majd felmentem vissza a szobámba. Felhívtam a kórházat, és azt mondták, hogy minden rendben van, az eredmények kielégítőek. Ez egy kis reményt adott, és abban bíztam, hogy apu erős, és küzdeni fog. Visszadőltem az ágyba, majd úgy döntöttem felhívom Brian-t. Elmondtam neki mi történt, és megígérte, hogy azonnal átjön. Nem sokkal később csöngettek. Lementem ajtót nyitni, és Brian rögtön átölelt.
- Jajj Dee, annyira sajnálom! - ismét zokogni kezdtem, jól esett, hogy mellettem van. - Ssss! Ne sírj! Minden rendben lesz! - nyugtatgatott. - Menjünk beljebb, rendben? - mire én csak bólintottam, s a nappaliba mentünk.
- Miért velem történik ez? - kérdeztem sírva.
- Dee nem te tehetsz róla! - mondta határozottan. - És lehet, hogy furcsa lesz amit mondok, de még csak Natalie sem... ez bármikor megtörténhetett volna, hiszen a doki ahogy mondta, valószínűleg a magas vérnyomása miatt volt. Szóval kár lenne emiatt haragudni rá, vagy őt okolni. - mondta szelíden, és pontosan tudtam, hogy igaza van, még ha nehéz is beismernem.
- Tudom... De annyira nehéz most. Szerinted felhívjam Natalie-t? - kérdeztem, mert kis bűntudatom volt, amiért éjjel így beszéltem vele.
- Szerintem ne halogasd! Jobb most, legalább egy kicsit neki is könnyebb lesz. - mondta, s nem értettem mi ez a kedvesség iránta.
- Rendben, akkor felhívom. - elővettem a mobilom, és kikerestem a számát.
- Szia Melody! - köszönt rekedten, ebből arra következtettem, hogy nemrég sírhatott... szegény! Ráadásul miattam, hiszen mindent rá fogtam.
- Szia Natalie! Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Szóval sajnálom, hogy téged hibáztattalak, nem te tehettél róla! - mondtam szinte suttogva, megint a sírás kerülgetett.
- Ne mondj ilyet! Igenis az én hibám! Ha nem kezdek veszekedni vele a váláson, akkor ez nem történik meg!
- Ez nem így van. Ne ostorozd magad, mert te semmiről sem tehetsz. Ez akkor is bekövetkezhetett volna, ha velem vitázik valamin, vagy ha csak egy erősebb kávét iszik, nem tudhatjuk. - mondtam, s halkan ismét sírni kezdtem.
- De...
- Semmi de. Viszont arra megkérlek, hogy ne nehezítsd tovább a válást. Neked is jobb, ha hamar túl vagy rajta, és nekünk is.
- Rendben. És köszönöm, hogy felhívtál! Akkor szia! - azzal letette a telefont. Hát mit is vártam? Egy pillanatig azt hittem, hogy megváltozott, de nem. Ugyanaz a Natalie, mint volt. A válásról jutott eszembe, hogy még Anthony-t fel kell hívnom.
- Ne haragudj Brian, de még valamit el kell intéznem.- azzal kivonultam a nappaliból.
- Szia Anthony! Melody Stewart vagyok!
- Szia Melody! Én annyira sajnálom ami apáddal történt! - mondta részvétteljesen.
- Te erről honnan tudsz? - kérdeztem döbbenten.
- Jenny felhívott. Mindent megbeszéltünk, szóval nem kell aggódnod semmi miatt, a válás is gyorsan meg lesz.- jelentette ki.
- Hát akkor köszönök mindent!
- Ugyan! Semmiség!
- Szia! Majd később beszélünk!
- Mindenképp! - letettem. Jenny erre is gondolt, megpróbált minden terhet levenni a vállamról. Hálám egyre csak növekedett, nem tudom mihez kezdenék nélküle. Közben visszacsoszogtam a nappaliba, és megnéztem az SMS-t, amit Jenny küldött. Hatkor érkezik, szóval van még két órám.
- Megyek készülődni. - mondtam unottan.
- Hát igen nem árt ha nem úgy mész az utcára, mint egy zombi! – viccelődött, és ettől nekem is egy kicsit jobb kedvem lett. - De hová is megyünk? - kérdezte, s automatikusan többesszámot használt, ami nagyon jól esett.
- Jenny elé a reptérre. Hatkor száll le a gépe, szóval ideje összerakni magam, ahogy mondtad, tiszta zombi vagyok. - mosolyogtam rá.
- Rendben, akkor menj, én itt megvárlak!
- Oké. Ha éhes vagy szomjas vagy, tudod hol találod, szolgáld ki magad.
- Jó-jó. Na menj már, mert a végén nem fogunk odaérni! - gúnyolódott, s én elindultam felfelé. Kiválasztottam egy farmert meg egy egyszerű felsőt, a tréning helyett, ami rajtam volt. Ezután jöhetett a smink, ami már időigényesebb volt, tekintve, hogy kisírt szemem alatt sötét karikák ültek. Fél óra múlva kész lettem ezzel is, így lementem enni, és Brian mintha csak tudta volna, hogy mire készülök, szendvicseket gyártott szorgalmasan.
- Köszönöm! - vettem el egyet a tálcáról - Hmm, finom! - mondtam elismerően, és végre tudtam enni, nagyon jól esett már. Hamar befejeztük, és kellemesen jóllaktam.
- Szerintem ideje indulnunk! - mondta az órára pillantva.
- Igazad van! - helyeseltem, s gyorsan belebújtam a cipőmbe, bezártam az ajtót.
- Gondolom, te vezetsz. - mondta mosolyogva Brian.
- Ha nem bánnod. - válaszoltam, de nem tudtam rá visszamosolyogni.
- A vezetés megnyugtat, tudom, szóval felőlem! - azzal beültünk a kocsiba. Hamar a reptérre értünk, még hat óra sem volt.
- Dee lenne egy kérdésem.
- Hallgatlak. - mondtam, s ránéztem.
- Komolyan csak azért jöttél haza, mert nem akartad Tomot egyedül hagyni? Mert úgy érzem, nem mindent mondtál el ezzel kapcsolatban! - mondta komolyan. Teljesen átlátott rajtam, de mit mondtam volna neki?! Hogy egy csapat vérfarkas vesz körül, és hogy történetesen bevésődtem az egyikbe, akinek nem vagyok elég jó, és nem akar engem? Ráadásul ott van egy sereg vámpír is. Szép mese mondhatom, de tuti, hogy diliházban kötnék ki. Ezekre a dolgokra gondolva ismét fájdalom töltött el. Nem olyan, mint amit idáig éreztem apu miatt, annál sokkal nagyobb. De megfogadtam, hogy emiatt nem sírok, s ismét felöltöttem kemény maszkomat.
- Szerinted nem elég indok, hogy szeretem apát, és mellette akartam lenni?! - színleltem felháborodást, de fájt hazudnom neki. Mindig, mindent megoszthattam vele, egészen mostanáig.
- Ne haragudj jó? - kért békítően – Én csak... nem is tudom mit hittem.
- Felejtsük el. - ekkor a visszapillantó tükörből láttam, hogy Jenny közeledik felénk, így kipattantam az autóból, és odarohantam hozzá. Bőröndjeit letette, és azonnal a nyakamba ugrott.
- Melody! Én, én, nem is tudom mit mondjak! - mondta sírva.
- Ne mondj semmit! Köszönöm, hogy itt vagy velem. És azt is, hogy mindent elintézel, beszéltem ma Anthony-val, de azt mondta, hogy te már mindent megbeszéltél vele. Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok ezért! - mondtam meghatódottan, de sírni nem tudtam, amiért most hálát adtam az égnek!
- Ugyan! Na de menjünk! Úgyis még el kell mondanod mindent részletesen! - ekkor már nem sírt, kezdett megnyugodni. Brian a csomagtartónál várt minket, és rögtön betette a bőröndöket.
- Szia Brian! - köszönt neki Jenny, s nem emlékeztem honnan ismerik egymást. - Köszönöm, hogy nem hagytad egyedül Melody-t!
- Szia Jenny! Ez csak természetes! És jó újra látni, még ha az ok nem is az! - mondta mosolyogva. Ekkor jöttem csak rá, hogy kb. egy évvel ezelőtt valami családi összejövetelen találkoztak, és hogy Brian nagyon csapta a szelet Jennynek. Végül is összeillenek, ugyanolyan vidámak állandóan, s Brian csak pár hónappal fiatalabb Jennynél, ami azért elfogadható. Hazafelé elmondtam mindent, amit csak tudtam, s furcsa módon nem sírtam. Talán kiapadtak könnyeim, nem tudom, de kezdtem megnyugodni. Aggódtam apu miatt, de Jenny és Brian biztatása reménnyel töltött el, s örültem amiért velem vannak...