10. fejezet

Sziasztok!
Itt az új rész, hosszabb, mint az előzőek, mert sokat kellett rá várni. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá! :)

Hét hónap telt el azóta, hogy hazajöttem… Miután aput hazahoztuk, minden erőmmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem, s a kemény maszkon állandó mosoly virított, mellyel megpróbáltam boldognak látszatni magam. Egészen hozzászoktam ehhez, s mostanra oly könnyedén tudtam megtéveszteni az embereket, hogy még én magam is meglepődtem. A bennem tátongó űr, melyet La Push, vagyis Jacob elhagyása után éreztem, egyre csak nőtt, ezzel felemésztve, de nappalra mélyen bezártam, s az este jöttével minduntalan kiszabadult ketrecéből, ezzel továbbkeserítve életem. Apu mellett a tanulásra is időt kellett fordítanom, mivel Jenny ragaszkodott ehhez. Mindvégig ott volt velünk, s mindent a nyakába vett… a céget, engem, aput s az ezzel járó rengeteg gondot. Szerencsére Brian-nel jól alakultak a dolgok, igaz, néha egy-egy estére eltűnt, és én pontosan tudtam, hogy hol van. Jenny persze elhitte, hogy csak valamelyik haverjához ment sörözni egyet, de ahogy Brian, úgy én is megkaptam az sms-t, hogy verseny lesz. Ettől függetlenül továbbra is sokat beszélgettünk, továbbra is mellettem állt. A hazugságai ellenére nem bántam, hogy ott van Jennynek, mert legalább egy szemernyi boldogság jutott neki, bár sosem látszott gondterheltnek, állandóan mosolygott, de nem tudhattam, hogy rajta is csak sziklaszilárd maszk van, avagy valóban képes a boldogságra. Örültem, hogy ott van velem. Miután apu elvált Natalie-tól, minden úgy működött, mint egy gép, monoton, egyforma napok… egészen addig az éjjelig… nem tudták megmenteni, s apám halálával bennem is meghalt valami, s a fájdalom immáron nappal sem kímélve hasított, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. A maszkot, melyet oly nagy erővel öltöttem fel, még a temetés idejére sem vettem le, mert ha csak egy másodpercre is megválnék tőle, soha többé nem tudnám magamra erőltetni, ezzel megkeserítve a környezetemben lévő emberek életét. Megismerkedtem régi-új rokonaimmal, akik meglepően kellemes csalódást okoztak. Mindhárman aranyosak,  mint kiderült, nem szívesen hagyták ott La Push-t, de így látták a legjobbnak. Most Taholah-ban laknak, ami nagyon hasonlít a La Push-i környékhez, és nagyon kellemes hely, legalábbis elmondásuk szerint. A hagyatéki tárgyaláson minden rendben zajlott, s nem lepődtem meg, hogy apu Jennyre hagyta a céget, s egy kisebb vagyont új rokonaimra, Susan-re és Alan-re, no meg a fiukra, Simon-ra. Ő három évvel volt idősebb nálam, ennek ellenére teljesen egy hullámhosszon voltunk, s örültem, mikor Jenny meggyőzte őket, hogy maradjanak még egy kicsit. Susan negyven, Alan pedig negyvennégy éves volt, de nem néztem annyinak, sőt fiatalabbnak látszott feleségénél. Neki is rézbőre, és sötét haja volt, de nem olyan izmos, és magas, mint a falka tagjai. Simon pontosan olyan, mint apja, csak kicsit magasabb és izmosabb. Vajon ők is a quileute-ok leszármazottai? Sanszos, de nem lehettem benne biztos. És vajon ők is át tudnak változni? Sok kérdés melyet nem mertem feltenni, hiszen ha nem tudnak semmiről, akkor gyanakvásra adhatok okot. Ezzel a témával ennyire jutottam, bár amióta itt vannak sokat rágódtam ezen. Simon-nal egészen sok időt töltöttem, és mivel lemaradtam egy kicsit a tanulással, segített a pótlásban, de nekem folyton elkalandozott a figyelmem, mint például most, s ebben a pillanatban ezt ő is szóvá tette.
- Ha nem figyelsz, akkor hiába magyarázok! – mondta tettetett felháborodással, de a végén elnevette magát, így mondandója teljesen hitelét vesztette. – Na jó, mára akkor ennyi, így is elég adatot tömtem a fejedbe! Holnap folytatjuk a… 
- Nem vagy éhes? – szakítottam félbe, s próbáltam vidáman kiejteni ezt a pár szót, de hangom még mindig kicsit fásultan csengett.
- De igen! – vigyorgott, s a konyha felé húzott. -  Mit együnk?
- Nem tudom, szerintem én most megelégszem egy szendviccsel is! Ha neked is megfelel, akkor ülj le, és gyorsan összedobom. – ajánlottam fel, mire hatalmas vigyorral a képén bólogatott. Nekiláttam megcsinálni a vacsink, s éreztem, hogy tekintetét le sem veszi rólam. – Mi az? – kérdeztem meg végül, s odafordultam hozzá. Arca most komoly volt, de nem szólalt meg, így leültem vele szemben és immáron nem virított arcomon a szokásos mosoly, komolyan a szemébe néztem. – Bökd már ki!
- Figyelj! Jenny megesketett, hogy nem mondom el, de borzalmas nézni, hogy ilyen vagy! Szóval ne haragudj, hogy ezt mondom, mert még nem ismerlek, így nincs jogom bármit is feltételezni rólad! De itt vagyunk már három hete, és még egyszer sem láttalak igazán boldognak! Elmondtam Jennynek, hogy mit gondolok, és azt mondta, hogy mielőtt hazajöttél, La Push-ban voltál, és jól érezted magad! Azon gondolkodik, hogy visszaküld oda, mert itt minden apádra emlékeztet!  Őt meg tudtad téveszteni, de engem nem! – minden összemosódott. Nem akartam oda visszamenni, és a legkevésbé sem akartam Jacob-ot látni. Kétségbeestem, de nem akartam jelét mutatni, s azzal még inkább Simon igazát bizonyítani. Megköszörültem a torkom,  aztán válaszoltam.
- Ahogy mondtad, nem ismersz, és addig nincs is jogod bármit is feltételezni rólam. Nem megyek, vissza La Push-ba, és ezzel a téma le van zárva.  - Otthagytam a konyhában, s felsiettem a szobámba, melynek ajtaját a biztonság kedvéért bezártam. Az ágyra rogytam, s a fájdalom ismét átjárta testem. Féltem, hogy Jenny megmakacsolja magát, és tiltakozásom ellenére küld vissza La Push-ba, de mit mondhattam volna neki? Hogy még mindig halálosan szeretek egy vérfarkast, aki nem is akar engem? Semmit sem mondhattam neki, hiszen azzal őt is bajba sodornám. Még mindig nem tudtam megfejteni, hogy vajon mi fog történni, így hogy otthagytam életem szerelmét, s folyton Carlisle szavai jártak a fejemben. Ki kell vernem ezt a fejemből, minél hamarabb. Elmentem lezuhanyozni, s a víz jótékonyan hatott rám, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Ledőltem az ágyamban, s nem tudom miért, de rossz előérzetem támadt. Nem foglalkoztam vele, csak aludni akartam, de nem ment, s csak forgolódtam. Valaki halkan kopogott, de nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni. Újabb kopogás…  -nem igaz, hogy engem nem lehet békén hagyni!
- Melody fenn vagy még? – mondta alig hallhatóan Simon. Nem tudtam feleljek-e.  Végül odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
- Mit akarsz? – hangom dühösen csengett, pedig egy cseppet sem voltam mérges.
- Ne haragudj az iménti dolog miatt, rendben? – nézett rám boci szemekkel, és mosolyra húzta száját. Nem tudtam tovább játszani a sértődöttet, főleg, mikor így néz.
- Na jó! Nem haragszom! – mosolyogtam rá egy kicsit erőltetetten.
- Akkor bemehetek? – kérdőn húztam fel szemöldököm, vette a lapot, így megmagyarázta – Gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit… - nézett rám zavarodottan.
- Hát akkor, gyere be! – invitáltam, s szélesre tártam ajtómat. Betrappolt, s levágta magát az egyik fotelbe.  Becsuktam az ajtóm, majd bebújtam az ágyba, így pontosan vele szemben ültem. Szemem újra hozzászokott a sötéthez, így már nagyjából láttam is őt, valamin rágódott, de nem szólalt meg. Eltelt vagy öt perc, nem bírtam tovább a csendet:
- Lássuk a medvét! – mondtam egy sóhajjal kísérve.
- Hogy mi?
- Valamit mondani akarsz, csak nem mered. Hát rajta! – néztem rá komolyan.
- Igazából kérdezni, illetve kérni szeretnék valamit… - kezdte, de nem nézett a szemembe. – Szóval, elmondod mi történt La Push-ban? Ne mondd, hogy semmi, mert akkor visszamennél. Jenny azt mondta, voltak ott barátaid, és jól érezted magad. – belenézett a szemembe, és könyörgő tekintete elgondolkodtatott. 
- Egy feltétellel. Ha előbb te válaszolsz az én kérdéseimre!
- Rendben, mire vagy kíváncsi?
- Ti is La Push-ban laktatok. Kikkel lógtál együtt?
- Már nem mindenkire emlékszem. De ott van Sam, vele nagyon jól kijöttem. Vagy Paul. Nem egyszerű a srác, de ha megismeri őt az ember, akkor ő is nagyon jó fej.
- Ez komoly? Sam és Paul volt a legjobb barátod? – kérdeztem teljesen letaglózva.
- Miért ismered őket? 
- Nagyon is… - adtam rövid választ, de még mindig nem derítettem ki a legfontosabb kérdést. – Te voltál tábortüzes összejövetelen? – tettem fel burkoltan kérdésem. 
- Öhm, igen voltam. Miért te is? – kérdezte már ő is egy kicsit meglepetten.
- Egyszer.
- Akkor te is hallottad a legendákat? – kérdezte, de már sokkal nyugodtabb volt.
- Bárcsak azok lennének…  - csúszott ki a számon.
- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül. Ezek szerint nem tudnak semmiről.
- Semmi, már máson agyaltam. – hazudtam könnyedén, s úgy tűnt el is hitte. De vajon Simon is átváltozna, ha egy vámpír a közelében lenne? 
- Akkor most te jössz! – szakította félbe gondolatmenetem, de végül is megígértem. Bár óvatosan kell elmesélnem mindent, hogy még csak ne is gyanakodjon. Próbáltam összeszedni minden erőm, hogy beszélni tudjak erről, de akárhányszor eszembe jutott Jacob, minduntalan belém hasított a fajdalom. – Melody megígérted! Miért nem akarsz visszamenni La Push-ba? – nagy nehezen erőt vettem magamon és felnéztem rá.
- Jól fészkeld el magad, mert ez hosszú lesz! – mondtam kicsit rekedten, mire ő biztatóan nézett rám, így belekezdtem -  Nem akartam La Push-ba menni. Nehogy azt hidd, hogy önszántamból mentem oda,  apu küldött Jennyhez. – kérdőn nézett rám, s ekkor döbbentem rá, hogy ő semmit sem tud eddigi életemről. Odajött az ágyhoz és leült, felé fordultam, hogy lássam. – Miután Mandy meghalt, eltelt egy fél év, majd bulikba jártam, illegális versenyeken vettem részt, és sokat pasiztam. – ezen elmosolyodott.
- Milyen versenyeken?
- Gyorsulási versenyeken. Imádok vezetni! – mondtam lelkesen.
- Szóval te azt mondod, hogy lány létedre, illegális versenyeken vettél részt?! A Roverrel? – nézett rám döbbenten.
- Igen és nem. Illetve igen versenyeztem, és kezdetben a Roverrel, de rájöttem azzal nem nyerhetek… Így vetettem apuval egy Mercedes-t, amit amellett, hogy alapból kiiktattattam a tiltó elektronikát, egy kicsit felturbóztunk. Sajnos ennél jobb autót nem vett meg. De még ettől az autótól is féltett, hiszen egy „vadállat” de végül belement. Fantasztikus vezetni! Nem is tudom… mintha…, mintha repülnék! Olyankor teljesen kikapcsolok! És a győzelem! Valami mesés érzés!
- Várj! – szakította félbe lelkendezésem. – Te nyertél is? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- De még hányszor! A legtöbb versenyt én nyertem! – mondtam büszkén. – Gondolhatod, hogy ette a penész a pasikat! 
- Azt sejtem! Na, de folytasd, kérlek. 
- Szóval buliztam is nem keveset. Ilyenkor pedig az alkoholt sem vetettem meg, és egy alkalommal annyira kiütöttem magam, hogy kórházba kerültem. Apámnál itt telt be a pohár. – furcsa volt, most tudtam először úgy beszélni apámról, hogy nem gondoltam bele, s nem borultam ki. – La Push-ba küldött, és hát gondolhatod, hogy nem volt ínyemre a dolog… miután megérkeztem, megismerkedtem a szomszéd lánnyal, aki ráadásul egy idős velem. Nem tudom emlékszel-e még rá, Tess a neve,. – rázta a fejét, így folytattam. – nagyon szeretem őt, úgy tekintettem rá, mintha a testvérem lenne. No meg az öccsével Collin-nal is összeismerkedtünk, akivel nagyon jól kijöttem, szerettem őt, mint egy barátot. Végül szép sorjában mindenkivel találkoztam a társaságukból. Megismerkedtem Jacob-bal is, egész érdekes kapcsolat alakult ki közöttünk. Mikor Jenny Seattle-ben maradt a munkája miatt, Jake ideiglenesen nálunk volt. – fájt erről beszélnem, s nehezemre esett fenntartani a szokásos látszatott, de gyorsan rendeztem arcvonásaim.  – Egyik reggel Collin átjött, de félrehívtam, hogy tisztázzuk a helyzetet. Elmondtam neki, hogy én nem vagyok szerelmes belé, mire ő nagyon begurult és… - majdnem kicsúszott a számon, de még idejében kapcsoltam. – szóval megjelent Jake, nem tudom mi történt volna, ha ő, akkor nincs ott. Eltelt egy pár nap, majd Jacob szó nélkül elment ahhoz a lányhoz, aki már egyszer összetörte a szívét és ráadásul már férjnél van. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem őt. De ő nem akar engem, aztán apu felhívott, és innen pedig már tudod.
- Jajj ne sírj Melody! Én annyira sajnálom! – húzott mellkasához.
- Nem sírok! – távolodtam el tőle, s néztem rá értetlenül. Az arcomhoz kaptam, s ekkor jöttem rá, hogy könnyezek. Mióta eljöttem La Push-ból nem sírtam. Megfogadtam, hogy többet nem bőgök miattuk,és most kudarcot vallottam. Kellett nekem beszélni erről! Szívem szétzúzott darabkái, jobban fájtak, mint valaha, s szinte zokogni kezdtem. Simon ismét magához ölelt, s kezdtem megnyugodni.
- Értem. De ezt miért nem mondtad el Jennynek? Ő is megértené. – nézett rám komolyan.
- Ha tudnád milyen nehéz volt elmondani még neked is! És különben sem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt! Szóval kérlek, te se mondd el neki! – néztem rá kérlelően.
- Rendben! Szóval, ha szeretsz versenyezni, akkor miért nem vezetsz? – váltott témát, amiért most rettentő hálás voltam.
- Nem hiszem, hogy Jenny örülne neki! – mondtam keserűen. És valóban ez volt az egyetlen ok, amiért még nem mentem el.
- Már miért kéne Jennynek tudnia róla? Ha elkísérhetlek, akkor bármit mondhatunk neki! Lehet, hogy nem helyes a dolog, de ha ettől jobb kedved lesz, akkor állok elébe!
- Komolyan megtennéd értem? – kérdeztem lesütve a szemem.
- Igen! – jelentette ki határozottan, s ebben a pillanatban úgy éreztem, nagyon megszerettem Simont. Mintha a bátyám lenne, aki vigyáz rám, s nem érdekli helyes vagy helytelen, ha engem boldoggá tesz, akkor is támogat. Hálás voltam, hogy itt van velem, és jól esett kiönteni a szívem, még ha nem is teljesen, érthető okokból fakadóan.
- Van még valami. Nem tudom, hogy te elhitted-e, hogy Brian egy-egy estén a barátaival van és sörözget, de ne lepődj meg, ha a versenyeken összefutunk vele. 
- Brian is versenyzik?
- Nem, ő inkább nézi. A „barátaink” többsége ott van, és még én is megkapom a helyszínek címét, szóval továbbra is hívnak. Holnap is lesz egy… - néztem rá incselkedve.
- Nem korai? Úgy értem nem kéne egy kicsit gyakorolnod előtte? 
- Azért, mert nem vezettem egy ideje, még nem felejtettem el hogy kell. – mosolyodtam el gúnyosan. – De ha ez megnyugtat, akkor holnap elviszlek egy próbakörre! – kacsintottam rá.
- Legyen! Úgyis kíváncsi vagyok arra a csodajárgányra! – mondta, majd felállt. Én is így tettem, majd még mielőtt kiment volna, megöleltem.
- Köszönöm! – mondtam meghatódva.
- Ugyan! Akkor jó éjszakát, aludd ki magad, hogy holnap ügyes légy! – elindult a szobája felé.
- Szép álmokat! – mondtam még, majd bementem, s lefeküdtem. Nem sokkal később el is nyomott az álom… Reggel az ébresztő csörgésére ébredtem. Meglepődtem ezen, mert az utóbbi pár hónapban mindig korábban ébredtem, s most végre kipihentnek éreztem magam. Gyorsan elintéztem a fürdőszobai dolgokat, majd felöltöztem, és leszáguldottam a konyhába,előkotortam a Merci kulcsát. Villámtempóban megettem a müzlim, s kimentem a garázshoz. Félve fordítottam el a kulcsot, s meglepődtem, mikor beindult. Sejthettem volna, hogy Brian „karbantartotta” de vajon mikor? Az lesz a legjobb, ha tőle kérdezem meg, mindenesetre hálás voltam neki ezért. Ekkor Simon vágódott be mellém.
- Ugye nem nélkülem akartál elmenni? – kérdezte nevetve, amitől nekem is egy kicsit jobb kedvem lett.
- Neked is jó reggelt! Megígértem, hogy eljöhetsz velem, nem? Amúgy csak le akartam ellenőrizni, hogy egyáltalán beindul-e, mivel elég sokáig állt. De Brian valószínűleg erre az esetre is gondolt. Szóval, ha gondolod, akkor mehetünk is!
- Naná!
- Akkor kösd be magad! – mondtam, s hihetetlen izgalom kerített hatalmába. Amint kiértünk egy kietlenebb részre, ráléptem a gázra, s eszeveszett tempóban hajtottam. Ismét szárnyaltam, s átadtam magam a vezetés és a száguldás élményének, agyam teljesen kikapcsolt. Nem gondoltam semmire, ismét boldog voltam. Simon szólongatása hozott vissza a jelenbe.
- Melody! Melody! Hallod lassíts, mert eszem ágában sincs meghalni! – mondta nyugtalanul. Odafordultam, s csak ekkor vettem észre, hogy egyik kezével az anyósülés feletti kapaszkodót szorongatja, másikkal pedig az ülést. Rémült volt az arca, és kicsit olyan, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Lassítottam, és ismét normális tempóban haladtunk.
- Te akartál velem jönni! – emlékeztettem rá, s elnevettem magam.
- Tudom! De nem hittem, hogy 300 km/h fölött fogunk száguldozni! – mondta, s láttam rajta, hogy kezd megnyugodni. – És jegyzem meg, ha ez még nem lett volna elég, akkor azaz eszelős mosoly, ami a képeden virított! Hát az sem sokat segített!
- Eszelős?! – háborodtam fel.
- Igen! Mint aki totál megzakkant!
- Talán így is van! – néztem rá, s buta képet vágtam, mire elnevette magát.
- Jó talán nem eszelős, talán a felszabadult jobb szó lenne rá… - mondta somolyogva. – Akkor este megyünk, nemde?
- Mit mondunk Jennynek? – mosolyodtam el. 
- Mondjuk, hogy elmegyünk egy kicsit szórakozni. Nem hinném, hogy nagyon kérdezősködne.
- Oké. – egyeztem bele, és reméltem, hogy igaza lesz. Hosszas csend következet, s már majdnem hazaértünk, mikor megszólalt:
- Mit szokás egy ilyen izére felvenni? – nézett rám komolyan. Meglepődtem. Egy fiú ilyet kérdez? Valószínűleg leolvasta az arcomról a következtetésem, így gyorsan hozzátette: - Na nehogy félreértsd, de nem akarlak beégetni azzal, hogy nem alaklomhoz illően nézek ki. Tudom, hogy ilyen társaságban ez sem másodlagos! – mondta ezt mindentudó arccal. Ezen nevetnem kellett.
- És ezt honnan tudod? Filmekből? – nevettem tovább, közben beálltam a garázsba. 
- Jól van na! Igazad van, de most őszintén: Nem így van? – mosolyodott el.
- De, valóban. Menjünk fel, és segítek, rendben?
- Oké… - azzal bement, s elindult felfelé. Én is így tettem, majd elkezdtem keresgélni a ruhái közt. – Sokan vannak egy ilyen versenyen? – kérdezte kíváncsian.
- Hát attól függ. Sok ember van igen, viszont versenyzőből aránylag kevés. A legnagyobb ellenfelem Lucas. Jó fej is tud lenni néhanapján, sokat tanultam tőle. Általában kettőnk között dől el, hogy ki nyeri a versenyt. Nagy nőcsábász, és zavarja, hogy amellett, hogy egy lány legyőzi őt, még meg sem kaphatja. Érdekes a kettőnk kapcsolata, mert alapjában véve nem sokat beszélünk, de ha valamelyikünk bajba került, mindig megpróbáltunk segíteni egymásnak. Nem mondta ki soha, sőt általában az ellenkezőjét mutatja, de szerintem meglehetősen kedvel. – mondtam egyhangúan. – Kész! Ezt vedd fel, már ha megfelel! – mondtam, s az ölébe dobtam a ruhákat.  Megnézte, majd elégedett fejjel bólintott egyet. Beszéltünk még pár szót, majd visszamentem a szobámba, és ledőltem pihenni. Este volt már, mikor felébredtem, és rögtön kipattantam az ágyból. Se perc alatt átöltöztem, mivel már reggel eldöntöttem mit veszek fel. Az utolsó simításokat végeztem, mikor kopogtak az ajtómon. 
- Szabad!- kiabáltam ki.
- Hol vagy? – kérdezte Simon.
- A fürdőben, mindjárt megyek!
- Jó. Egyébként beszéltem Jennyvel, örült, hogy végre kimozdulsz egy kicsit! – mondta elégedetten.
- Az jó! Ügyes vagy. – azzal kimentem a szobámba. Fél tizenegyet mutatott az óra, így boldogan nyugtáztam, hogy időben vagyok.
- Jól nézel ki! – mondta egy fülig érő vigyorral kísérve.
- Köszönöm! Akkor mehetünk?
- Naná! – vigyorgott. Elindultunk, s nem sokkal később már a verseny helyszínén voltunk. Ahogy beálltam megszokott helyemre, melyet úgy látszik, még mindig fenntartottak nekem, láttam a kicsit meglepődött, vagy éppen bosszús arcokat. Kiszálltunk, és nem is lepődtem meg, mikor észrevettem, hogy Lucas közeledik felém Brian-nel karöltve.
- Szia Dee! Hát újra itt? Pedig már kezdtem megszokni, hogy nyerek! Na mindegy, legalább egy kicsit meg kell majd dolgoznom érte! Tudod, nagyon gyenge a mezőny, remélem nem felejtetted el hogy kell vezetni! – mondta kis gúnnyal.
- Szia Luke! Hogy elfelejtettem-e? Ne is reménykedj! – nevettem el magam. – Ó és kit látnak szemeim, hello Brian. – néztem rá egy kicsit szúrósan.
- Szia kislány! Majd megdumáljuk, rendben? – nézett rám kérlelően.
- Persze-persze! – forgattam szemeim. Pont mint Jacob. Nem! Ezt most ki kell vernem a fejemből. Gyorsan rendeztem vonásaim, majd folytattam. – Mikor kezdünk?
- Látom nagyon ki vagy éhezve! – mondta kajánul Luke. – De be sem mutatsz a barátodnak? – végigmérte Simont, s kis irigység ült ki arcára. Ezen elmosolyodtam. Ha látná a falka tagjait, legfőképp Jake-et, akkor vajon mit szólna?!
- Ő Simon, a rokonom, és nem a barátom! – mondtam, a félreértések elkerülése végett. Bár be kell, hogy valljam, átfutott az agyamon, hogy nem árulom el. – Simon, ő pedig…
- Nem kell bemutatnod. Minden illik rá: felfuvalkodott seggfej. - vigyorgott. Luke is elmosolyodott, én pedig egy kicsit meglepődtem. Nem tudtam, hogy így felvágták a nyelvét, mindenesetre ez most jól jött.
- Ó, meséltél rólam? Csak nem azért, mert folyton rajtam járt az eszed? – kérdezte ismét kaján vigyorral kísérve Luke.
- Álmodozz csak! – mondtam.
- Szerintem ideje kezdeni! – javasolta Brian.
- Hát akkor, győzzön a jobbik! – mondta Lucas. 
- Hajrá! – mondtam én is, majd Simont odaküldtem Brian-hez, én pedig felálltam a startvonalhoz. Az izgalom hatalmába kerített, s féltem, hogy nem fog sikerülni. Régen vezettem már az autót élesben, és ismervén Luke-ot, a legutóbbi verseny óta sokat fejlődhetett. Ha nyer, megérdemli, el kell ismernem. Behunytam a szemem, és minden gondolatom a versenyre tereltem. Rajt! Az adrenalin szétáradt a véremben, s átadtam magam a száguldásnak, nem törődtem semmivel, csak élveztem a vezetést. Ismét úgy éreztem szárnyalok, nem akartam leállni, ez az, amit igazán élvezek. Teljesen kikapcsoltam, majd eljött a visszafordulás ideje is, így a „pörgést” alkalmazva már a cél felé száguldottunk. Lucas vezetett, igaz nem sokkal, de még nem adtam bele mindent. Gyorsítottam, és máris behoztam lemaradásom. Elsőként száguldottam át a célvonalon, majd megálltam, és rögtön kipattantam a kocsiból. Az egész olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Simon rohant oda hozzám, én pedig örömittasan ugrottam a nyakába.
- Ugye tudod, hogy jól ránk ijesztettél! Azt hittük Luke fog nyerni! – nevetett. - Ügyes vagy, és jó boldognak látni! – mondta egy kicsit halkabban, és valóban az voltam.
- Jó is végre annak lenni! Ez hiányzott nekem! – mondtam még mindig rajta csüngve. Megcsörrent a mobilom, de nem érdekelt ki keres, és miért, így gyorsan kinyomtam. Ünnepelni akartam, bulizni, ismét jól érezni magam. Sokkal tartozom ezért Simonnak, s elhatároztam, bármiben mellette fogok állni, hiszen ő is ezt teszi most. Úgy éreztem kapcsolatunk bensőségessé vált, s nagyon reméltem, hogy ő is így érez. 
- Szóval nem felejtetted el hogy kell vezetni! Te nyertél most, elismerem! – jött oda Luke. 
- Nocsak, beteg vagy? – kérdeztem gúnyosan.
- Legközelebb majd nem hagyom, hogy nyerj, és akkor nem kérdezel ilyet! Nem tudod, mire vagyok képes! – vágta oda, s tudtam, hogy valóban nem adott bele mindent.
- Valóban? Akkor szeretném mielőbb látni.
- Ha gondolod, most is mutathatok valamit! – mondta kajánul.
- Majd máskor. Most inkább menjünk és bulizzunk egy nagyot! – javasoltam.
- Úgy van! – azzal Brian és Lucas is elindult autója felé, én pedig Simonnal karöltve indultam útnak. Rápillantva tapasztaltam, hogy vonásai aggodalmat mutattak, s gyorsan felfogtam miért.
- Ne aggódj, nem fogok túlzásokba esni! Ha pedig mégis kezdenék, akkor hazacipelhetsz nyugodtan! Rendben? Csak jól szeretném érezni magam! – mondtam, mire hatalmas vigyort kaptam válaszul.
- Hát akkor, azt hiszem ezt megbeszéltük! – ezután végig szótlanul ültünk egymás mellett, de nem volt kínos. Valahogy nem éreztem azt, hogy bármit is mondanom kellene. Boldog voltam, s ezt ki akartam használni. Megérkeztünk szokásos helyünkre, már kellően jó volt a hangulat. Belépve kicsit meglepődtem, volt néhány változás, de tetszett. Rögtön a pulthoz mentünk, én egy Flying Dutchman-t kértem, ami kezdésnek nem gyenge, de nem akartam többet inni. Simon pedig nem volt hajlandó alkoholt inni, mert ragaszkodott hozzá, hogy így már ne vezessek. Ha tudná hányszor vezettem totál kiütve… na mindegy. Ekkor Brian és Lucas is odajött, rendeltek, majd ahogy megkaptuk italunk, leültünk. Ismét csörgött a telefonom, de megint kinyomtam. 
- Szóval ez azt jelenti, hogy újra versenyezni fogsz? – tette fel Luke azt a kérdést, amire még én magam sem tudtam a választ.
- Nem tudom, sok mindent át kell gondolnom… - mondtam, majd lehúztam koktélom. Valóban erős volt, főleg, hogy már jó ideje nem ittam.
- Csak nem beijedtél? – kérdezte Luke, s tudta, hogy erre ugrani fogok.
- Erről szó sincs. Mint mondtam meggondolom. – mondtam gyorsan majd felálltam és a tömegbe vetettem magam. Az alkohol hatása kezdett érződni, s átadtam magam a zene ritmusának. Valami sráccal táncoltam, majd feltűnt a színen Lucas, s teljen összesimulva roptuk tovább. Jól esett közelsége, s még kihívóbban kezdtem mozgatni csípőm, mire megfogta kezem, s elkezdett kifelé terelni, s egyáltalán nem volt ellenemre. Már majdnem kiértünk, mikor Simon ott termett, és elkapva karom, gyorsan az autóhoz rángatott.
- Ezt miért kellett? Nem akartam még hazamenni! – mondtam, miközben beültem az autóba. 
- Mert nem vagy teljesen magadnál, és jobb lenne, ha így nem mennél bele semmi olyanba, amit később megbánhatsz! – válaszolt teljesen nyugodtan. – Emlékszel mit mondtál ugye?
- Igen. De nem vezethetnék mégis én? Nem szeretem, ha az én drágaságom más keze alatt van. Tudok vezetni! Oké? – néztem rá kérlelően.
- Rendben. – bólintott, majd kipattant a kocsiból, én pedig gyorsan átmásztam megszokott helyemre. Tényleg nem szerettem, ha az én drágámat más vezeti, ahhoz túlságosan is a szívemhez nőtt. Gyorsan hazaértünk, majd csendben belopóztunk a házba. Simon elkísért a szobámig, és épp a sajátjához indult, mikor utána szóltam:
- Simon!
- Igen?
- Csak szeretném megköszönni! Tudod nagyon jól éreztem magam, és ezt neked köszönhetem! – öleltem magamhoz, tudván, hogy nemsokára haza fog menni, és ez nagyon elszomorított.
- Jajj Melody, ez természetes. Nézd, én nagyon megszerettelek, olyan, mintha a húgom lennél. – mosolyodott el. – Akkor jó éjt!
- Neked is, léptem be a szobámba. Gyorsan letusoltam, majd lefeküdtem aludni. A boldogság nem sokáig tartott, mert amint lecsuktam szemem, Jacob jutott eszembe. Ismét csörgött a telefonom, ismeretlen szám volt.
- Igen tessék? – szóltam bele.
- Szia Melody! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de fontos az ügy! – mondta a hang, melyet nem akartam többet hallani…